[[[ hosszú poszt, de legalább vannak benne képek ;) ]]]
 |
| Azeri kormányzati épület |
“Ladies and
Gentleman, and your kids!” – szólt a hangosbeszélőből a kapitány hangja. “Az
ottani időjárási körülményekre való tekintettel az isztambuli reptér helyett ma
Bakuban fogunk landolni. Remélhetőleg 1-2 óra múlva folytatni fogjuk tudni az
útunkat. Később még jelentkezünk instrukciókkal.”
*lemeznyekergés*
Tekerjünk csak vissza!
Az úgy volt, hogy
Rinát látogattam Japánban és Január 6.-án hazaindultam az ószakai reptérről
Budapest felé. A terv az volt, hogy eltöltök még otthon egy napot és az éjjeli
vonattal visszamegyek Svájcba. Jó időben már ott voltam az oszakai reptéren,
még szuvenírokat is vásároltam, nagy cuccomat becsekkoltam. Örvendve szálltam
fel a repülőre (nyilván csak részben, mert Rina ott maradt), hogy végre alhatok
a 22:45-ös indulás után. Fel is szálltunk, némi filmnézés, etetés után
elaludtam, mint a bunda. Szerencsém volt, mint odafelé is, hogy nem ültek
mellettem, ezért elterpeszkedhettem alvásilag. Elég jól aludtam.
Egyszercsak
azonban egy éber pillanatban ránéztem a nagy képernyőre a gép közepe táján,
ahol konstans pörögtek a járat és távolságinformációk, és egy kis térkép, hogy
hol is járunk éppen. Észrevettem h már csak 25 perc van landolásig, ami pedig furcsa
volt, mert még nem repülhettünk olyan sokat. Ráadásul a célpontnak Baku lett
kiírva. Gondoltam ez csak valami hiba, vagy valamiért ki van írva a
legközelebbi nagyváros távolsága. Volt már cifrább is. De csak nem változott a
kép és egy éles fordulót is vett a gép, tényleg Baku felé fordultunk. Ekkor már
elgondolkodtam, hogy mi a franc lehet. Egyből a legrosszabbra gondoltam, hogy
lehet, hogy Isztambulban megint valami terror történt és ezért vagyunk
átirányítva, vagy valami gond van a géppel. Senki más viszont nem érezte
érdekesnek a történetet, és a hangosbeszélőből sem hangzott semmi. Én szóltam a
stewardessnek, akivel jóízűen elbeszélgettem előtte a reptéri vasúton, mert
elhagyta a társait. Ő ment el megkérdezni a kapitányt, hogy mi a vér van, mert ők
se tudtak a tervek ilyetén változásáról.
 |
| Heydar Aliyev Airport |
Utána mondták
csak be h mi a szitu. Reményüket fejezték ki, hogy pár óra múlva talán tovább
indulunk Bakuból. És tényleg odarepültünk és leszálltunk. Leszállás után
azonban hamar kiderült, hogy nem lesz az olyan gyors. Egy idő után leszedtek
minket a gépről, itt már örültem a tudatnak, hogy azeri földre is léphetek, bár
a köd miatt nem sokat láttam még a repülőtérből sem. Bevittek minket és lekezeltek
befelé menet a kézipoggyászainkat 1 db szkenneren. Noha átellenben tíz határőr
várt a senkire az útlevélkezelős részen. Később rájöttek a hatéktalanságukra és
munkába állítottak még egy szkennert, hogy valaha átjusson mind a 180 ember az
ellenőrzésen. Volt köztünk egy népes japán turistacsoport is (Egyiptomba
tartottak), amelynek a vezetője mindenütt egyszerre volt jelen. Aki megvolt a
csomagellenőrzéssel, azt leküldték egy mozgólépcsőn, h lent várjon a gépre.
Semmi más infot nem kaptunk. A reptér amúgy durván modern és a volt azeri diktátorról
elnökről, Heydar Alijevről van elnevezve, aki történetesen a jelenlegi diktátor
elnök apja. Ömlik a pénz az olajból hasonló fejlesztésekre, némelyek második
Dubajnak nevezik Bakut. No de ne szaladjunk ennyire előre.
Némi (órányi)
várakozás után jött egy csóka, hogy bejelentettek egy kaput vagy ilyesmit, és
hogy kövessük. De olyan halkan beszélt a 180 embernek és csak egyszer mondta
el, hogy senki se tudta, hogy most akkor mi van. Szóval mentünk valahova, mint
a lemmingek. Legalább volt ingyen wifi, így el tudtam mondani a
hozzátartozóimnak, hogy kiknek a vendégszeretetét élvezem épp. Fel is mentünk
egy beszállókapuhoz, még az is ki volt rá írva, hogy Isztambul. Némi hezitálás
után be is mentünk mindannyian a kapun ellenőrzés nélkül (no itt már gyanús
volt a dolog megint), de végül elkanyarodtunk és kiderült, hogy inkább
elvisznek minket egy hotelbe, de ehhez előbb vízumhoz kell folyamodnunk. Mindez
helyi idő szerint reggel 6-kor történt.
Japánokat külön
kezelték, mert nekik valamiért nem kellett vízum. Olajozott professzionális
rendszerükben egyszerre 6 emberükből egy, ha dolgozott. Összegyűjtötték az
útleveleket véletlenszerűen kreált csoportonként a kitöltetett vámdokumentummal
együtt. Aztán amíg a következő csoport tűkön ülve várt ezeknek benyújtására,
egy szakember egyenként vagy néha kettesével beszkennelte az útleveleket, míg a
többi redőstarkójú munkatárs vagy a képernyőbe, vagy a telefonjába mélyedt. Nem
akarok ítélkezni, valószínűleg a cégen belüli kommunikációt magántelefonok
segítségével oldják meg… Mindenesetre ez a hatfős társaság simán eljátszhatta
volna bármelyik maffiafilm bármelyik szerepét. Egyenruha teljes hiánya. A fő
képviselőn, aki néha ráérősen átgyalogolt a tömegen a vám felé, divatos adidas
papucs. Közvetlenül a vízumketrec melletti furcsa szobába is bement valaki
néha. Kiderült, hogy imahely. Legalább nem egyszerre csinálták. Eközben eldumáltam egy cseh lánnyal, és ekkor
tudtam meg igazából, hogy hotelbe megyünk és a repülőn maradnak majd a dolgaink
és azzal fogunk majd valaha tovább menni. Nekem 30 napos vízumot adtak, mint a
japóknak, de pl. a cseh lány csak 5 napra kapta. Nem kell külön mondanom, hogy
3 órát vett kb igénybe a vízumigénylés a 180 embernek.
Ezután csekkolták
az útleveleinket, a határőr a Sheraton hotelt említette nekem, ami
elszontyolított, mert úgy néztem, hogy az a reptéren található és így kevesebb
esélyét láttam a potya városnézésnek. Végül mégis a csomagkiadós teremben
összegyűlt embereket (bár a japán csoportot már korábban elvitték) kisbuszokkal
nekilátták elszállítani. Némi hercehurca után, hogy ki üljön hova, melyik autó
menjen elől, ki fizessen a parkolóautomatában (mert miért is lenne a reptérnek
erre a célra járműparkja, magánfuvarozókkal történt a dolog) el is hagytuk a
repteret, őszinte örömömre. Az elnök nagyon szeretheti a kerteket, vagy
valakije tájépítész, de bármerre néztünk a reptérre vezető autópálya mentén,
parkosítva volt. Persze szigorúan csak abban a sávban, amit az egyszeri utas
szeme belát. Azon túl… sivárság leginkább, vagy falvak, fallal elkerítve (hogy
ne rontsák a látványt?). Mindenesetre szebb volt, mint a Ferihegyre vezető út a
202E buszról. Átbuszoztunk a városon és máris megpillanthattam a kontrasztot a
fényűző Alijev-(mimás)-múzeum, a szovjet stílusú tömbházak és az újépítésű
valószínűleg bérházak között. Azerbajdzsán lakossága amúgy 9,6 millió fő, de
ebből 2,2 millió Bakuban lakik, és annak metropoliszi körzetében összesen 4
millió. Szóval valószínűsítettem, hogy áramlik a nép Bakuba és hogy az
olajbevételekből nem sokat lát a hátország, a vidék. Útközben szövögettem a
terveket, hogy ha lesz időm, mit kellene megnéznem a városban. Sok üvegpalotát
és épülő felhőkarcolót látni, de ennek tövében öreg Zsigulikon is közlekednek
és a legtöbb teherautó pedig Zil.
 |
| Posztszovjetikum |
Végül egy minden
elképzelésemet felülmúló hotelbe vittek minket, az újonnan épített tengerparti
sétány keleti végén elterülő Boulevard hotelbe. Még sose voltam ilyen fényűző
hotelben (najó, Szingapúrban egyszer, de az is kényszer volt). Most nem megyek
részletekbe a hotel kivitelezését illetőleg, de legalább 4 csillagos volt, meg
egy hold. A recepciósok tudtak rendesen angolul és értésemre adták, hogy majd
szólnak, hogy mikor megy tovább a gép, lehetőleg maradjak a hotel közelében.
Sokan ezt az instrukciót annyira komolyan vették, hogy a hotel lobbijában
tobzódtak órákig. Én némi alternatívakeresés után (nyilván az Isztambulból
Pestre tartó gépemet már ekkor lekéstem, ha az el is tudott indulni az éktelen
hóviharban) megkérdeztem, hogy mennyi az esélye, hogy pár órán belül
visszavisznek a reptérre. Mivel ők se kaptak választ a Turkish Airlinestól
semmit illetőleg, rábólintottak arra, hogy akkor én most kilovagolok és
megnézem a várost 2-3 órában.
Elindultam tehát
gyalog a parti parkban az 5 kilométerre fekvő óváros felé. Mindenhol tágas
terek, újdonan beépített részen állt a hotel. Sehol senki, a lakónegyedek ettől
a résztől messzebb estek. Különben sem lehetett nagyon mit csinálni a parti
sétányon, csak sétálni. Vagy futni. Nem kevesen futottak. Mondjuk a nagy számok
törvénye és a természet hiánya alapján lehet, hogy még mindig itt volt a
legtöbb értelme ennek. Sok fényképet csináltam a látszólagos gazdagságról. A
nevezetességeket és a város embereit külön bekezdésben tárgyalom.
 |
| Qiz qalasi, avagy a Szűzek tornya |
 |
| Az egyik Láng-torony a belváros felett |
 |
| Olajfúrótorony mutatóba |
Összesen 36 órát
vártunk Bakuban, eközben háromszor mentem ki várost nézni és kétszer csak
fotózni a tengert és a várost a hotel melletti mólóról. Kétszer biciklit is
béreltem. Hiába vettek modern mountain bike-okat, valaki eltörte a nyeregemelő
fücköket, ezért nem lehetett rajtuk állítani, és az én bicskám is a repülőgépen
maradt a nagy zsákomban (noha odafele menet az élesszemű ferihegyi biztonságiak
sem szúrták ki a szúróeszközt a gépre felvitt csomagomban). Szóval leginkább a
nyeregből kiállva tekertem. A hotelben adtak vacsorát is reggelit is nekünk,
hajótörötteknek. Jó választékú büfévacsora volt és a legnagyobb büféreggeli,
amit valaha láttam. Mondjuk azt is el tudom képzelni, hogy mindent kipakolnak
az elején, és aki később jön, az csak a maradékból válogathat. Azt, hogy
ehetünk, személyesen jelentették be egy nyomtatott papírt a szobára felhozva. És
mivel minden órában vártuk a továbbindulást, bárhányszor becsengettek, az volt
az érzésem, hogy végre! történik valami!
Végül aztán
tényleg kaptunk egy jelentést, hogy reggel 5-kor jönnek értünk, hogy a reptérre
vigyenek, szóval nem sikerült sokat aludni az izgalomtól, hogy nehogy átaludjam
az ébresztőmet, vagy egyéb szörnyűség, de még a táskámat is indulásra készre
pakoltam. Vacsora közben valaki viszont rendet rakott a szobámban. Marhára
örültem, hogy bármikor bejárkálhatnak… Hajnalban aztán amikor kiléptem volna a
szoba ajtaján, ott várt egy papír, hogy mégis csak délután 2-ig várunk még. Így
a beígért reggelit is csak a hotel szokásai szerinti időben kaptuk. 9 órakor is
(miközben én még javában a lehetőségeimet böngésztem) csengettek, hogy jönnének
takarítani. Ilyenkor még van, aki leginkább alszik. Az már elég kecsegtetőnek
tűnt, hogy a flightradar24 honlapján gépek szálltak le Isztambul másik
repterére és egypár messzebbről menő gép az Atatürkön is landolt.
Baku
nevezetességei
Már amikor
beértünk a reptérre és volt értelmes wifi, nekiálltam felkeresni, hogy mi az
amit meg lehetne nézni az azeri fővárosban. Az óvároson kívül azonban nem
nagyon bővelkedik nevezetességekben, ami egy egynapos látogatás során szóba
jöhetne. A környéken ugyan vannak régi korok olajbányászatát bemutató telepek
és egy hegyoldal, ami (gondolom metánszivárgás miatt) folyamatosan ég 100 éve.
Egyszóval azt határoztam el, hogyha egyvalamit, az óvárost meg akarom nézni, ha
van időm. Volt is ugye, dögivel, csak nem tudtam róla. Be nem mentem végül
semmi múzeumba, még a Szűzek Tornya (Giz Qalasi) nevű vártoronyba se, mert nem
találtam meg addig azt a pénzváltót, ami szombaton is üzemelt (Bank
Respublikasi a fogaskerekű előtti téren). Az óváros szépen fel van újítva
legtöbb helyen, a rossz nyelvek szerint az eurovíziós dalfesztiválra pofozták
ki így a várost. Elvileg egy nagy erőd volt az egész, sok helyen újjáépítették
a falakat. Viszont nem voltak éttermek, így mindkétszer egy metróállomás előtti
büfében ettem, kebabot illetve dürümöt. Másodjára már felismertek és mivel
biciklivel voltam, felajánlották, hogy 1 manatért lemossák a bringámat (a
hotelét). Ezenkívül nevezetességként említhetem a Láng-tornyokat (Flame Towers),
ami a fogaskerekű végén, a nemtudommilyen hősök sétányánál van és hát eléggé
uralja a városképet, mivel láng alakú felhőkarcolókról van szó, amit ráadásul
elég magasan építettek. Ennél magasabban már csak a TV-torony van, de oda nem
mentem, elég jó volt a Láng-tornyoktól is a kilátás. Sajna nem lehetett közibük
menni a kilátásért, csak a hotel vendégeinek, én próbálkoztam a mozin keresztül
(észrevétlenül beülhettem volna amúgy egy filmre is), még segítőkészek is
voltak azt illetőleg, hogy hogyan tudnám megnézni a kilátást, de a rendőrök
elhajtottak…
 |
| Látkép a lángtornyok mellől |
 |
| Nem a perspektívával játszottam, böszmenagy üvegpalota |
Ami még látnivaló, az a parti sétány, az épülő felhőkarcolók sok helyen, a
k*vanagy országzászló (legalább 50 méter hosszúságban lengedez, hogy az egész
városból látsszon, bármelyik török megirigyelné), az épülő lótuszvirág alakú
talán sportcsarnok. Muszáj volt elmennem a főpályaudvarra is, ahol legalább 2
vonat lézengett. Olvasottságomnak köszönhetően tudtam, hogy számíthatok
emeletes Stadler-vonatokra, mint Svájcban. Nem kellett csalódnom. És noha olyan
szovjet stílusú vasúti pályaudvart vártam, mint Tallinnban, vadiúj felújított,
talán még át se adott dolgok fogadtak. Nagyon építik a várost, szvsz a
fenntarthatatlan olajpénzekből.
 |
| Pár kilométerre a város szívétől |
 |
| És a város szívében |
Baku emberei
Bakuban az ember
háromféle foglalkozás közül választhat. Lehetsz kertész és főkefés ember, mert
a sok parkot karban kell tartani és figyelni kell arra, hogy a növények esőben
is meg legyenek öntözve, valamint hogy mindig csillogjon a kő az aluljárókban
(minden aluljárónak felelős takarítója van, kis oldalirodában). Építőmunkás: noha
nem látod őket, biztosan ott vannak, hiszen ennyi épülő üvegpalotára minden
Dubaj büszke lenne. Harmadik választás pedig rendőr v biztonsági őr. Mindenhol
ott voltak, mindent őriztek. Mindenhonnan figyeltek. Főleg amikor a méregzöld
hoteles mountain bike-kal surrantam el mellettük. Nem lehetett odamenni sehová,
legyen az óriáskerék, kórházi sétány, vagy az a böszmenagy zászló, amit Baku
minden egyes pontjáról látni lehet. Így nehéz lesz virágzó turizmust építeni.
És szinte biztos hogy a tengerparton céltalanul őgyelgő egyedek között is szép
számmal voltak titkosrendőrök.
Közlekedés: Bringával
menve próbáltam le és felugrálni a 20 cm magas járdaperemeken, mivel legtöbb
helyen az autóút életveszélyesnek tűnt. Nem is nagyon láttam más biciklist.
Mindenhol bárhány sávos az út, a két szélső sávot parkolónak használják. Ezeken
belül indokolt esetben vészvillogóval szabad leállni. Amikor másodszor jártam
körbe biciklivel, egy motoros rendőr leállította a forgalmat az egész úton (2*4
sávos parti út) és mindenhol máshol is leállt a közlekedés, kihalt az út egy
500 méteres szakaszon. Én a járdán tekertem ugyebár, aztán egy kanyar után nagy
szirénázásra lettem figyelmes és egy konvojban kb 10 autó húzott el mellettem,
elkanyarodtak a parti útra és néhány másodpercre rá mehetett újra a forgalom.
Még az is lehet, hogy a hőn becsült elnök utazott el mellettem, akinek a
kitűzőjét minden vámos a gomblukában viseli. A fentiek fényében azt vártam
volna, hogy odalép majd hozzám egy rendőr, hogy kitöröltesse velem a konvojról
készült fotókat, de meglepetésemre nem ez történt.
 |
| Láng-tornyok |
No de ott
tartottunk, hogy kettőkor értünk jönnek a reptérről és végre lesz valami, hazamehetünk,
vagy ilyesmi. A tervezett indulás előtt kiküldött a Turkish Airlines valami
szemtelenül fiatal srácot, hogy állja a feldühödött utasok haragját, akik
mindenféle irreleváns információra akartak szert tenni, például hogy tovább
fognak-e tudni utazni Isztambulból, meg lesz-e szervezve az ellátás, fognak-e
tudni valahol aludni Isztambulban stb. A török srác nem tudott megígérni
semmit, de azt garantálta, hogy innen el fognak vinni minket, mert nem állja
tovább a Turkish a szállodát, akkor se, ha dugig lesz az isztambuli reptér.
Akikkel együtt faggattam a csávót, többen annak a lehetőségét tárgyalták,
izraeliek és norvégok, hogy mi lenne, ha kollektíven fellázadna az
utazóközönség és megtagadná, hogy további információ híján elmenjen a géppel.
 |
| Országzászló |
Végül mégis
elvittek minket 3-kor, kiderült, hogy a gép majd 6-kor indul, addig be kellett
csekkolnunk. Noha senki nem mondta nekünk, hogy mi lesz majd ha kiérünk a
reptérre, ott álltunk 180-an mint borjú az új kapu előtt. Persze a Turkish
képviseletében kiküldött csávóka el se jött velünk a reptérre. Aztán valahogy
kiderült, hogy be kell csekkolnunk. Én a sor végére kerültem, mert ki akartam
deríteni a köz érdekében, hogy mi a franc van, fogtam magamat és felmentem a
Turkish emeleti irodájába. Mások is így voltak ezzel, de csak önös érdektől vezérelten,
igazolást akartak kérni a késésről, míg én embert akartam kérni, aki informálja
birkahadunkat. Mire visszaértem, mindez már valahogy megoldódott azonban.
Spanyolországban élő japánokkal kezdtem el beszélgetni, akik totál jó arcok
voltak Vigoból, Ryu és neje, és Satoko talán. Reméltem, hogy majd Isztambulban
velük lógok, amíg nem jön a gépem. Becsekkolásnál derült csak ki, hogy fogalmuk
sincs arról, hogy milyen géppel fogunk tudni továbbmenni, majd ott kell
érdeklődni Isztambulban. Be akartam még tárazni kajából (felkészülve a
hadiállapotokra és az esetleges cserekereskedelmen alapuló társadalomba való
beilleszkedésre az isztambuli reptéren) ezért vettem hamburgert az egyik
reptéri büfében. Valamint még megvolt a Maki által sütött édeskrumplis-pekándiós
kenyér fele. Amikor már bemondták a repülőnk indulását, de még mindig nem
hozták ki a kajámat, megsürgettem a büféseket a pultnál. 2 minutes. Muszáj
mennem a gépemre! 1 minute! Jakérem.
 |
| Majd talán egyszer lesz forgalom is az úton. Megjegyzés: a szélső sáv itt hivatalosan is parkolósáv, vannak automaták, meg minden |
Rendben
megérkeztünk Isztambulba és ott hihetetlen hosszú sorban kígyóztak valahova az
emberek, amiről azt hittem én is, hogy ott irányítanak majd el minket. Én
egyedül vettem a fáradtságot (miért is lett volna információs ember aki
mindenkit elirányított volna), hogy megkérdezzem a legközelebbi, Turkish
becsekkoló pultnál, hogy nem lehetne-e megváltoztatnom az úticélomat.
Dehogynem! Akkor mehet a délutáni zürichi gép? :O Mehet! Szóval simán bárhol
lehetett volna új beszállókártyát, módosítást kérni, mégis az emberek a 300
méteres sorban kígyóztak. Ekkor mindenkinek, akit felismertem, ajánlottam, hogy
menjenek oda, ahol én voltam és ez be is jött mindenkinek. Ekkor már a cseh
lánnyal, Magdával és az Írországban dolgozó japán Misatoval lógtam, és megígértük
egymásnak, hogy vigyázunk egymásra, és megtaláltuk a német srácokat is, akikkel
ők korábban voltak, így hatan bandáztunk együtt, megoldva mindenki ügyeit. Amíg
mindenki más becsekkolni ment, én a cseh lányra vártam, aki kiment cigizni.
Aztán amikor láttam, hogy az üvegen át integet, gondoltam azt akarta, hogy
menjek én is ki. Kimentem a janicsárdermesztő hidegbe, de sehol se láttam.
Ekkor derült ki, hogy vissza már nem tudok menni ugyanott, ahol kijöttem,
belépni tilos, csak kijárat, és még marcona géppisztolyos őr is van. Máshol
kellett bemennem, ahol csomagszkennelésnek és testüregmotozásnak kellett
alávetnem magam, hogy visszatérhessek az indulási oldalra. Najó, nem, de
majdnem. Amúgy nem volt akkora nagy tömeg és káosz, mint amire számítottam. De
gondoltam, kész, vége, elvesztettem azt a pár embert is, akivel most
ismerkedtem meg. Szerencsére ők megtaláltak.
Én először
elmentem a találta tárgyak osztályára, hogy lebeszéljem, a gépre Oszakában feladott
csomagot közvetlenül lakcímemre küldjék. 14.-én meg is érkezett (8 nappal az
Oszakából indulás után), köszöntem szépen.
Ezután starbucksban
wifizés, bandázás, takarók, párnák lenyúlása a sarokban felfedezett készletből,
ingyen kaja, piára rárepülés volt a program. Nem akartunk hotelbe menni az
éjszakára, noha lehet, hogy kaptunk volna valamit, de olyan hosszú sor állt a hoteligénylő
ablaknál is, hogy úgy döntöttünk hogy kollektíven a 217-es beszállókaput
választjuk szállásunkul. A földön aludtam egy Turkish airlines-os takaró alatt
és felett, körülöttem: Magda (cseh), Misato (japán), Bernhard (osztrák), Thomas
(osztrák), … (svájci francia)
Tudtam h
16:40-kor megy a gépem, dühítő volt, hogy a reggeli genfi járatot nálam törölve
látták, de a francia gyereknek adtak rá jegyet. Sebaj, legalább spóroltam 40
frank vonatjegyet. Szóval ő elrepült szerencsésen, mi hátramaradók meg
fogadásokat kötöttünk, hogy ki lesz a következő aki repülhet, látva, hogy
elkezdett megint havazni és kezdték törölgetni a járatokat megint.
11:00- kor induló
osztrákok gépét végül törölték, pedig már rajta voltak. Japán síbajnokkal
tértek vissza. Cseh lányét is, pedig 5 órát várt rá induláson túl, mindhárman
még egy napot vártak a gépükre… Japán lányét is törölték Dublinba, én kísértem
el, hogy tudja merre kell mennie új jegyet váltani. Szóval hatunk közül csak én
tudtam elrepülni a 16:40-es gépemmel, amelyet először 23:55-ös indulással írták
ki, amikor végre lett kapu. Aztán megváltoztatták az indulási időt szó nélkül,
21:00-ra, én meg rohantam, mert azt hittem, hogy le is fogom késni. Persze
aztán még várattak.
2 óra wifit használhat
egy ember a reptéren egy kéthetes periódusban. Ezt nem elhasználni próbálás,
ezért ingyenwifi vadászása, végül eatandgo nevű bárban találtunk wifit. Hiába
hirdették az ingyen wifit, a jelszót elmondani nem akarták, inkább elvette a
büfés a telefonomat és ő pötyögte be. Később a japán csajjal közölték a
jelszót: newyork4. Durván ajánlom a törököknek a korlátlan wifit, ezzel
megelőzhetnék, hogy folyton annyi ember mászkáljon információhiánytól
szenvedve.
20 centi hó volt
a reptéren, mégis felszálltunk. Nem hittem volna, hogy az én gépem nem kerül törlésre.
A repülőn végül érdekes módon a Stadler török képviseletének vezetője mellett
ültem, aki sok érdekeset mesélt, pl hogy ő életében ekkora havat nem látott
Isztambulban, pedig Ankarában nőtt fel. És felajánlott akciós szállást egy
haverjánál Kappadókiában (hiszi a piszi), de amúgy végigaludtam az utat.
 |
| Évtizedes hóvihar Isztambulban |
Zürichben már
csak haza kellett buszozni. Majdnem olyan későn szállt le a gép, hogy már nem
lett volna közlekedés. Ez is azért van, mert alapból 23:00 után már nem szoktak
engedni légiforgalmat. Valszeg ezért szállhattunk fel már 21:00 óra körül, hogy
ne az éjszaka közepén, minden svájci szabályt áthágva érjünk földet.
