Kényszervakáció Bakuban

[[[ hosszú poszt, de legalább vannak benne képek ;) ]]]

Azeri kormányzati épület

“Ladies and Gentleman, and your kids!” – szólt a hangosbeszélőből a kapitány hangja. “Az ottani időjárási körülményekre való tekintettel az isztambuli reptér helyett ma Bakuban fogunk landolni. Remélhetőleg 1-2 óra múlva folytatni fogjuk tudni az útunkat. Később még jelentkezünk instrukciókkal.”

*lemeznyekergés* Tekerjünk csak vissza!

Az úgy volt, hogy Rinát látogattam Japánban és Január 6.-án hazaindultam az ószakai reptérről Budapest felé. A terv az volt, hogy eltöltök még otthon egy napot és az éjjeli vonattal visszamegyek Svájcba. Jó időben már ott voltam az oszakai reptéren, még szuvenírokat is vásároltam, nagy cuccomat becsekkoltam. Örvendve szálltam fel a repülőre (nyilván csak részben, mert Rina ott maradt), hogy végre alhatok a 22:45-ös indulás után. Fel is szálltunk, némi filmnézés, etetés után elaludtam, mint a bunda. Szerencsém volt, mint odafelé is, hogy nem ültek mellettem, ezért elterpeszkedhettem alvásilag. Elég jól aludtam.

Egyszercsak azonban egy éber pillanatban ránéztem a nagy képernyőre a gép közepe táján, ahol konstans pörögtek a járat és távolságinformációk, és egy kis térkép, hogy hol is járunk éppen. Észrevettem h már csak 25 perc van landolásig, ami pedig furcsa volt, mert még nem repülhettünk olyan sokat. Ráadásul a célpontnak Baku lett kiírva. Gondoltam ez csak valami hiba, vagy valamiért ki van írva a legközelebbi nagyváros távolsága. Volt már cifrább is. De csak nem változott a kép és egy éles fordulót is vett a gép, tényleg Baku felé fordultunk. Ekkor már elgondolkodtam, hogy mi a franc lehet. Egyből a legrosszabbra gondoltam, hogy lehet, hogy Isztambulban megint valami terror történt és ezért vagyunk átirányítva, vagy valami gond van a géppel. Senki más viszont nem érezte érdekesnek a történetet, és a hangosbeszélőből sem hangzott semmi. Én szóltam a stewardessnek, akivel jóízűen elbeszélgettem előtte a reptéri vasúton, mert elhagyta a társait. Ő ment el megkérdezni a kapitányt, hogy mi a vér van, mert ők se tudtak a tervek ilyetén változásáról.

Heydar Aliyev Airport

Utána mondták csak be h mi a szitu. Reményüket fejezték ki, hogy pár óra múlva talán tovább indulunk Bakuból. És tényleg odarepültünk és leszálltunk. Leszállás után azonban hamar kiderült, hogy nem lesz az olyan gyors. Egy idő után leszedtek minket a gépről, itt már örültem a tudatnak, hogy azeri földre is léphetek, bár a köd miatt nem sokat láttam még a repülőtérből sem. Bevittek minket és lekezeltek befelé menet a kézipoggyászainkat 1 db szkenneren. Noha átellenben tíz határőr várt a senkire az útlevélkezelős részen. Később rájöttek a hatéktalanságukra és munkába állítottak még egy szkennert, hogy valaha átjusson mind a 180 ember az ellenőrzésen. Volt köztünk egy népes japán turistacsoport is (Egyiptomba tartottak), amelynek a vezetője mindenütt egyszerre volt jelen. Aki megvolt a csomagellenőrzéssel, azt leküldték egy mozgólépcsőn, h lent várjon a gépre. Semmi más infot nem kaptunk. A reptér amúgy durván modern és a volt azeri diktátorról elnökről, Heydar Alijevről van elnevezve, aki történetesen a jelenlegi diktátor elnök apja. Ömlik a pénz az olajból hasonló fejlesztésekre, némelyek második Dubajnak nevezik Bakut. No de ne szaladjunk ennyire előre.

Némi (órányi) várakozás után jött egy csóka, hogy bejelentettek egy kaput vagy ilyesmit, és hogy kövessük. De olyan halkan beszélt a 180 embernek és csak egyszer mondta el, hogy senki se tudta, hogy most akkor mi van. Szóval mentünk valahova, mint a lemmingek. Legalább volt ingyen wifi, így el tudtam mondani a hozzátartozóimnak, hogy kiknek a vendégszeretetét élvezem épp. Fel is mentünk egy beszállókapuhoz, még az is ki volt rá írva, hogy Isztambul. Némi hezitálás után be is mentünk mindannyian a kapun ellenőrzés nélkül (no itt már gyanús volt a dolog megint), de végül elkanyarodtunk és kiderült, hogy inkább elvisznek minket egy hotelbe, de ehhez előbb vízumhoz kell folyamodnunk. Mindez helyi idő szerint reggel 6-kor történt.

Japánokat külön kezelték, mert nekik valamiért nem kellett vízum. Olajozott professzionális rendszerükben egyszerre 6 emberükből egy, ha dolgozott. Összegyűjtötték az útleveleket véletlenszerűen kreált csoportonként a kitöltetett vámdokumentummal együtt. Aztán amíg a következő csoport tűkön ülve várt ezeknek benyújtására, egy szakember egyenként vagy néha kettesével beszkennelte az útleveleket, míg a többi redőstarkójú munkatárs vagy a képernyőbe, vagy a telefonjába mélyedt. Nem akarok ítélkezni, valószínűleg a cégen belüli kommunikációt magántelefonok segítségével oldják meg… Mindenesetre ez a hatfős társaság simán eljátszhatta volna bármelyik maffiafilm bármelyik szerepét. Egyenruha teljes hiánya. A fő képviselőn, aki néha ráérősen átgyalogolt a tömegen a vám felé, divatos adidas papucs. Közvetlenül a vízumketrec melletti furcsa szobába is bement valaki néha. Kiderült, hogy imahely. Legalább nem egyszerre csinálták.  Eközben eldumáltam egy cseh lánnyal, és ekkor tudtam meg igazából, hogy hotelbe megyünk és a repülőn maradnak majd a dolgaink és azzal fogunk majd valaha tovább menni. Nekem 30 napos vízumot adtak, mint a japóknak, de pl. a cseh lány csak 5 napra kapta. Nem kell külön mondanom, hogy 3 órát vett kb igénybe a vízumigénylés a 180 embernek.

Ezután csekkolták az útleveleinket, a határőr a Sheraton hotelt említette nekem, ami elszontyolított, mert úgy néztem, hogy az a reptéren található és így kevesebb esélyét láttam a potya városnézésnek. Végül mégis a csomagkiadós teremben összegyűlt embereket (bár a japán csoportot már korábban elvitték) kisbuszokkal nekilátták elszállítani. Némi hercehurca után, hogy ki üljön hova, melyik autó menjen elől, ki fizessen a parkolóautomatában (mert miért is lenne a reptérnek erre a célra járműparkja, magánfuvarozókkal történt a dolog) el is hagytuk a repteret, őszinte örömömre. Az elnök nagyon szeretheti a kerteket, vagy valakije tájépítész, de bármerre néztünk a reptérre vezető autópálya mentén, parkosítva volt. Persze szigorúan csak abban a sávban, amit az egyszeri utas szeme belát. Azon túl… sivárság leginkább, vagy falvak, fallal elkerítve (hogy ne rontsák a látványt?). Mindenesetre szebb volt, mint a Ferihegyre vezető út a 202E buszról. Átbuszoztunk a városon és máris megpillanthattam a kontrasztot a fényűző Alijev-(mimás)-múzeum, a szovjet stílusú tömbházak és az újépítésű valószínűleg bérházak között. Azerbajdzsán lakossága amúgy 9,6 millió fő, de ebből 2,2 millió Bakuban lakik, és annak metropoliszi körzetében összesen 4 millió. Szóval valószínűsítettem, hogy áramlik a nép Bakuba és hogy az olajbevételekből nem sokat lát a hátország, a vidék. Útközben szövögettem a terveket, hogy ha lesz időm, mit kellene megnéznem a városban. Sok üvegpalotát és épülő felhőkarcolót látni, de ennek tövében öreg Zsigulikon is közlekednek és a legtöbb teherautó pedig Zil.

Posztszovjetikum

Végül egy minden elképzelésemet felülmúló hotelbe vittek minket, az újonnan épített tengerparti sétány keleti végén elterülő Boulevard hotelbe. Még sose voltam ilyen fényűző hotelben (najó, Szingapúrban egyszer, de az is kényszer volt). Most nem megyek részletekbe a hotel kivitelezését illetőleg, de legalább 4 csillagos volt, meg egy hold. A recepciósok tudtak rendesen angolul és értésemre adták, hogy majd szólnak, hogy mikor megy tovább a gép, lehetőleg maradjak a hotel közelében. Sokan ezt az instrukciót annyira komolyan vették, hogy a hotel lobbijában tobzódtak órákig. Én némi alternatívakeresés után (nyilván az Isztambulból Pestre tartó gépemet már ekkor lekéstem, ha az el is tudott indulni az éktelen hóviharban) megkérdeztem, hogy mennyi az esélye, hogy pár órán belül visszavisznek a reptérre. Mivel ők se kaptak választ a Turkish Airlinestól semmit illetőleg, rábólintottak arra, hogy akkor én most kilovagolok és megnézem a várost 2-3 órában.

Elindultam tehát gyalog a parti parkban az 5 kilométerre fekvő óváros felé. Mindenhol tágas terek, újdonan beépített részen állt a hotel. Sehol senki, a lakónegyedek ettől a résztől messzebb estek. Különben sem lehetett nagyon mit csinálni a parti sétányon, csak sétálni. Vagy futni. Nem kevesen futottak. Mondjuk a nagy számok törvénye és a természet hiánya alapján lehet, hogy még mindig itt volt a legtöbb értelme ennek. Sok fényképet csináltam a látszólagos gazdagságról. A nevezetességeket és a város embereit külön bekezdésben tárgyalom.

Qiz qalasi, avagy a Szűzek tornya

Az egyik Láng-torony a belváros felett

Olajfúrótorony mutatóba

Összesen 36 órát vártunk Bakuban, eközben háromszor mentem ki várost nézni és kétszer csak fotózni a tengert és a várost a hotel melletti mólóról. Kétszer biciklit is béreltem. Hiába vettek modern mountain bike-okat, valaki eltörte a nyeregemelő fücköket, ezért nem lehetett rajtuk állítani, és az én bicskám is a repülőgépen maradt a nagy zsákomban (noha odafele menet az élesszemű ferihegyi biztonságiak sem szúrták ki a szúróeszközt a gépre felvitt csomagomban). Szóval leginkább a nyeregből kiállva tekertem. A hotelben adtak vacsorát is reggelit is nekünk, hajótörötteknek. Jó választékú büfévacsora volt és a legnagyobb büféreggeli, amit valaha láttam. Mondjuk azt is el tudom képzelni, hogy mindent kipakolnak az elején, és aki később jön, az csak a maradékból válogathat. Azt, hogy ehetünk, személyesen jelentették be egy nyomtatott papírt a szobára felhozva. És mivel minden órában vártuk a továbbindulást, bárhányszor becsengettek, az volt az érzésem, hogy végre! történik valami!

Végül aztán tényleg kaptunk egy jelentést, hogy reggel 5-kor jönnek értünk, hogy a reptérre vigyenek, szóval nem sikerült sokat aludni az izgalomtól, hogy nehogy átaludjam az ébresztőmet, vagy egyéb szörnyűség, de még a táskámat is indulásra készre pakoltam. Vacsora közben valaki viszont rendet rakott a szobámban. Marhára örültem, hogy bármikor bejárkálhatnak… Hajnalban aztán amikor kiléptem volna a szoba ajtaján, ott várt egy papír, hogy mégis csak délután 2-ig várunk még. Így a beígért reggelit is csak a hotel szokásai szerinti időben kaptuk. 9 órakor is (miközben én még javában a lehetőségeimet böngésztem) csengettek, hogy jönnének takarítani. Ilyenkor még van, aki leginkább alszik. Az már elég kecsegtetőnek tűnt, hogy a flightradar24 honlapján gépek szálltak le Isztambul másik repterére és egypár messzebbről menő gép az Atatürkön is landolt.

Baku nevezetességei 

Már amikor beértünk a reptérre és volt értelmes wifi, nekiálltam felkeresni, hogy mi az amit meg lehetne nézni az azeri fővárosban. Az óvároson kívül azonban nem nagyon bővelkedik nevezetességekben, ami egy egynapos látogatás során szóba jöhetne. A környéken ugyan vannak régi korok olajbányászatát bemutató telepek és egy hegyoldal, ami (gondolom metánszivárgás miatt) folyamatosan ég 100 éve. Egyszóval azt határoztam el, hogyha egyvalamit, az óvárost meg akarom nézni, ha van időm. Volt is ugye, dögivel, csak nem tudtam róla. Be nem mentem végül semmi múzeumba, még a Szűzek Tornya (Giz Qalasi) nevű vártoronyba se, mert nem találtam meg addig azt a pénzváltót, ami szombaton is üzemelt (Bank Respublikasi a fogaskerekű előtti téren). Az óváros szépen fel van újítva legtöbb helyen, a rossz nyelvek szerint az eurovíziós dalfesztiválra pofozták ki így a várost. Elvileg egy nagy erőd volt az egész, sok helyen újjáépítették a falakat. Viszont nem voltak éttermek, így mindkétszer egy metróállomás előtti büfében ettem, kebabot illetve dürümöt. Másodjára már felismertek és mivel biciklivel voltam, felajánlották, hogy 1 manatért lemossák a bringámat (a hotelét). Ezenkívül nevezetességként említhetem a Láng-tornyokat (Flame Towers), ami a fogaskerekű végén, a nemtudommilyen hősök sétányánál van és hát eléggé uralja a városképet, mivel láng alakú felhőkarcolókról van szó, amit ráadásul elég magasan építettek. Ennél magasabban már csak a TV-torony van, de oda nem mentem, elég jó volt a Láng-tornyoktól is a kilátás. Sajna nem lehetett közibük menni a kilátásért, csak a hotel vendégeinek, én próbálkoztam a mozin keresztül (észrevétlenül beülhettem volna amúgy egy filmre is), még segítőkészek is voltak azt illetőleg, hogy hogyan tudnám megnézni a kilátást, de a rendőrök elhajtottak… 

Látkép a lángtornyok mellől

Nem a perspektívával játszottam, böszmenagy üvegpalota

Ami még látnivaló, az a parti sétány, az épülő felhőkarcolók sok helyen, a k*vanagy országzászló (legalább 50 méter hosszúságban lengedez, hogy az egész városból látsszon, bármelyik török megirigyelné), az épülő lótuszvirág alakú talán sportcsarnok. Muszáj volt elmennem a főpályaudvarra is, ahol legalább 2 vonat lézengett. Olvasottságomnak köszönhetően tudtam, hogy számíthatok emeletes Stadler-vonatokra, mint Svájcban. Nem kellett csalódnom. És noha olyan szovjet stílusú vasúti pályaudvart vártam, mint Tallinnban, vadiúj felújított, talán még át se adott dolgok fogadtak. Nagyon építik a várost, szvsz a fenntarthatatlan olajpénzekből.

Pár kilométerre a város szívétől

És a város szívében

Baku emberei

Bakuban az ember háromféle foglalkozás közül választhat. Lehetsz kertész és főkefés ember, mert a sok parkot karban kell tartani és figyelni kell arra, hogy a növények esőben is meg legyenek öntözve, valamint hogy mindig csillogjon a kő az aluljárókban (minden aluljárónak felelős takarítója van, kis oldalirodában). Építőmunkás: noha nem látod őket, biztosan ott vannak, hiszen ennyi épülő üvegpalotára minden Dubaj büszke lenne. Harmadik választás pedig rendőr v biztonsági őr. Mindenhol ott voltak, mindent őriztek. Mindenhonnan figyeltek. Főleg amikor a méregzöld hoteles mountain bike-kal surrantam el mellettük. Nem lehetett odamenni sehová, legyen az óriáskerék, kórházi sétány, vagy az a böszmenagy zászló, amit Baku minden egyes pontjáról látni lehet. Így nehéz lesz virágzó turizmust építeni. És szinte biztos hogy a tengerparton céltalanul őgyelgő egyedek között is szép számmal voltak titkosrendőrök.

Közlekedés: Bringával menve próbáltam le és felugrálni a 20 cm magas járdaperemeken, mivel legtöbb helyen az autóút életveszélyesnek tűnt. Nem is nagyon láttam más biciklist. Mindenhol bárhány sávos az út, a két szélső sávot parkolónak használják. Ezeken belül indokolt esetben vészvillogóval szabad leállni. Amikor másodszor jártam körbe biciklivel, egy motoros rendőr leállította a forgalmat az egész úton (2*4 sávos parti út) és mindenhol máshol is leállt a közlekedés, kihalt az út egy 500 méteres szakaszon. Én a járdán tekertem ugyebár, aztán egy kanyar után nagy szirénázásra lettem figyelmes és egy konvojban kb 10 autó húzott el mellettem, elkanyarodtak a parti útra és néhány másodpercre rá mehetett újra a forgalom. Még az is lehet, hogy a hőn becsült elnök utazott el mellettem, akinek a kitűzőjét minden vámos a gomblukában viseli. A fentiek fényében azt vártam volna, hogy odalép majd hozzám egy rendőr, hogy kitöröltesse velem a konvojról készült fotókat, de meglepetésemre nem ez történt.

Láng-tornyok

No de ott tartottunk, hogy kettőkor értünk jönnek a reptérről és végre lesz valami, hazamehetünk, vagy ilyesmi. A tervezett indulás előtt kiküldött a Turkish Airlines valami szemtelenül fiatal srácot, hogy állja a feldühödött utasok haragját, akik mindenféle irreleváns információra akartak szert tenni, például hogy tovább fognak-e tudni utazni Isztambulból, meg lesz-e szervezve az ellátás, fognak-e tudni valahol aludni Isztambulban stb. A török srác nem tudott megígérni semmit, de azt garantálta, hogy innen el fognak vinni minket, mert nem állja tovább a Turkish a szállodát, akkor se, ha dugig lesz az isztambuli reptér. Akikkel együtt faggattam a csávót, többen annak a lehetőségét tárgyalták, izraeliek és norvégok, hogy mi lenne, ha kollektíven fellázadna az utazóközönség és megtagadná, hogy további információ híján elmenjen a géppel.

Országzászló

Végül mégis elvittek minket 3-kor, kiderült, hogy a gép majd 6-kor indul, addig be kellett csekkolnunk. Noha senki nem mondta nekünk, hogy mi lesz majd ha kiérünk a reptérre, ott álltunk 180-an mint borjú az új kapu előtt. Persze a Turkish képviseletében kiküldött csávóka el se jött velünk a reptérre. Aztán valahogy kiderült, hogy be kell csekkolnunk. Én a sor végére kerültem, mert ki akartam deríteni a köz érdekében, hogy mi a franc van, fogtam magamat és felmentem a Turkish emeleti irodájába. Mások is így voltak ezzel, de csak önös érdektől vezérelten, igazolást akartak kérni a késésről, míg én embert akartam kérni, aki informálja birkahadunkat. Mire visszaértem, mindez már valahogy megoldódott azonban. Spanyolországban élő japánokkal kezdtem el beszélgetni, akik totál jó arcok voltak Vigoból, Ryu és neje, és Satoko talán. Reméltem, hogy majd Isztambulban velük lógok, amíg nem jön a gépem. Becsekkolásnál derült csak ki, hogy fogalmuk sincs arról, hogy milyen géppel fogunk tudni továbbmenni, majd ott kell érdeklődni Isztambulban. Be akartam még tárazni kajából (felkészülve a hadiállapotokra és az esetleges cserekereskedelmen alapuló társadalomba való beilleszkedésre az isztambuli reptéren) ezért vettem hamburgert az egyik reptéri büfében. Valamint még megvolt a Maki által sütött édeskrumplis-pekándiós kenyér fele. Amikor már bemondták a repülőnk indulását, de még mindig nem hozták ki a kajámat, megsürgettem a büféseket a pultnál. 2 minutes. Muszáj mennem a gépemre! 1 minute! Jakérem.

Majd talán egyszer lesz forgalom is az úton. Megjegyzés: a szélső sáv itt hivatalosan is parkolósáv, vannak automaták, meg minden

Rendben megérkeztünk Isztambulba és ott hihetetlen hosszú sorban kígyóztak valahova az emberek, amiről azt hittem én is, hogy ott irányítanak majd el minket. Én egyedül vettem a fáradtságot (miért is lett volna információs ember aki mindenkit elirányított volna), hogy megkérdezzem a legközelebbi, Turkish becsekkoló pultnál, hogy nem lehetne-e megváltoztatnom az úticélomat. Dehogynem! Akkor mehet a délutáni zürichi gép? :O Mehet! Szóval simán bárhol lehetett volna új beszállókártyát, módosítást kérni, mégis az emberek a 300 méteres sorban kígyóztak. Ekkor mindenkinek, akit felismertem, ajánlottam, hogy menjenek oda, ahol én voltam és ez be is jött mindenkinek. Ekkor már a cseh lánnyal, Magdával és az Írországban dolgozó japán Misatoval lógtam, és megígértük egymásnak, hogy vigyázunk egymásra, és megtaláltuk a német srácokat is, akikkel ők korábban voltak, így hatan bandáztunk együtt, megoldva mindenki ügyeit. Amíg mindenki más becsekkolni ment, én a cseh lányra vártam, aki kiment cigizni. Aztán amikor láttam, hogy az üvegen át integet, gondoltam azt akarta, hogy menjek én is ki. Kimentem a janicsárdermesztő hidegbe, de sehol se láttam. Ekkor derült ki, hogy vissza már nem tudok menni ugyanott, ahol kijöttem, belépni tilos, csak kijárat, és még marcona géppisztolyos őr is van. Máshol kellett bemennem, ahol csomagszkennelésnek és testüregmotozásnak kellett alávetnem magam, hogy visszatérhessek az indulási oldalra. Najó, nem, de majdnem. Amúgy nem volt akkora nagy tömeg és káosz, mint amire számítottam. De gondoltam, kész, vége, elvesztettem azt a pár embert is, akivel most ismerkedtem meg. Szerencsére ők megtaláltak.

Én először elmentem a találta tárgyak osztályára, hogy lebeszéljem, a gépre Oszakában feladott csomagot közvetlenül lakcímemre küldjék. 14.-én meg is érkezett (8 nappal az Oszakából indulás után), köszöntem szépen.

Ezután starbucksban wifizés, bandázás, takarók, párnák lenyúlása a sarokban felfedezett készletből, ingyen kaja, piára rárepülés volt a program. Nem akartunk hotelbe menni az éjszakára, noha lehet, hogy kaptunk volna valamit, de olyan hosszú sor állt a hoteligénylő ablaknál is, hogy úgy döntöttünk hogy kollektíven a 217-es beszállókaput választjuk szállásunkul. A földön aludtam egy Turkish airlines-os takaró alatt és felett, körülöttem: Magda (cseh), Misato (japán), Bernhard (osztrák), Thomas (osztrák), … (svájci francia)

Tudtam h 16:40-kor megy a gépem, dühítő volt, hogy a reggeli genfi járatot nálam törölve látták, de a francia gyereknek adtak rá jegyet. Sebaj, legalább spóroltam 40 frank vonatjegyet. Szóval ő elrepült szerencsésen, mi hátramaradók meg fogadásokat kötöttünk, hogy ki lesz a következő aki repülhet, látva, hogy elkezdett megint havazni és kezdték törölgetni a járatokat megint.

11:00- kor induló osztrákok gépét végül törölték, pedig már rajta voltak. Japán síbajnokkal tértek vissza. Cseh lányét is, pedig 5 órát várt rá induláson túl, mindhárman még egy napot vártak a gépükre… Japán lányét is törölték Dublinba, én kísértem el, hogy tudja merre kell mennie új jegyet váltani. Szóval hatunk közül csak én tudtam elrepülni a 16:40-es gépemmel, amelyet először 23:55-ös indulással írták ki, amikor végre lett kapu. Aztán megváltoztatták az indulási időt szó nélkül, 21:00-ra, én meg rohantam, mert azt hittem, hogy le is fogom késni. Persze aztán még várattak.

2 óra wifit használhat egy ember a reptéren egy kéthetes periódusban. Ezt nem elhasználni próbálás, ezért ingyenwifi vadászása, végül eatandgo nevű bárban találtunk wifit. Hiába hirdették az ingyen wifit, a jelszót elmondani nem akarták, inkább elvette a büfés a telefonomat és ő pötyögte be. Később a japán csajjal közölték a jelszót: newyork4. Durván ajánlom a törököknek a korlátlan wifit, ezzel megelőzhetnék, hogy folyton annyi ember mászkáljon információhiánytól szenvedve.

20 centi hó volt a reptéren, mégis felszálltunk. Nem hittem volna, hogy az én gépem nem kerül törlésre. A repülőn végül érdekes módon a Stadler török képviseletének vezetője mellett ültem, aki sok érdekeset mesélt, pl hogy ő életében ekkora havat nem látott Isztambulban, pedig Ankarában nőtt fel. És felajánlott akciós szállást egy haverjánál Kappadókiában (hiszi a piszi), de amúgy végigaludtam az utat.

Évtizedes hóvihar Isztambulban

Zürichben már csak haza kellett buszozni. Majdnem olyan későn szállt le a gép, hogy már nem lett volna közlekedés. Ez is azért van, mert alapból 23:00 után már nem szoktak engedni légiforgalmat. Valszeg ezért szállhattunk fel már 21:00 óra körül, hogy ne az éjszaka közepén, minden svájci szabályt áthágva érjünk földet.