2017. január 30., hétfő

Kényszervakáció Bakuban

[[[ hosszú poszt, de legalább vannak benne képek ;) ]]]

Azeri kormányzati épület

“Ladies and Gentleman, and your kids!” – szólt a hangosbeszélőből a kapitány hangja. “Az ottani időjárási körülményekre való tekintettel az isztambuli reptér helyett ma Bakuban fogunk landolni. Remélhetőleg 1-2 óra múlva folytatni fogjuk tudni az útunkat. Később még jelentkezünk instrukciókkal.”

*lemeznyekergés* Tekerjünk csak vissza!

Az úgy volt, hogy Rinát látogattam Japánban és Január 6.-án hazaindultam az ószakai reptérről Budapest felé. A terv az volt, hogy eltöltök még otthon egy napot és az éjjeli vonattal visszamegyek Svájcba. Jó időben már ott voltam az oszakai reptéren, még szuvenírokat is vásároltam, nagy cuccomat becsekkoltam. Örvendve szálltam fel a repülőre (nyilván csak részben, mert Rina ott maradt), hogy végre alhatok a 22:45-ös indulás után. Fel is szálltunk, némi filmnézés, etetés után elaludtam, mint a bunda. Szerencsém volt, mint odafelé is, hogy nem ültek mellettem, ezért elterpeszkedhettem alvásilag. Elég jól aludtam.

Egyszercsak azonban egy éber pillanatban ránéztem a nagy képernyőre a gép közepe táján, ahol konstans pörögtek a járat és távolságinformációk, és egy kis térkép, hogy hol is járunk éppen. Észrevettem h már csak 25 perc van landolásig, ami pedig furcsa volt, mert még nem repülhettünk olyan sokat. Ráadásul a célpontnak Baku lett kiírva. Gondoltam ez csak valami hiba, vagy valamiért ki van írva a legközelebbi nagyváros távolsága. Volt már cifrább is. De csak nem változott a kép és egy éles fordulót is vett a gép, tényleg Baku felé fordultunk. Ekkor már elgondolkodtam, hogy mi a franc lehet. Egyből a legrosszabbra gondoltam, hogy lehet, hogy Isztambulban megint valami terror történt és ezért vagyunk átirányítva, vagy valami gond van a géppel. Senki más viszont nem érezte érdekesnek a történetet, és a hangosbeszélőből sem hangzott semmi. Én szóltam a stewardessnek, akivel jóízűen elbeszélgettem előtte a reptéri vasúton, mert elhagyta a társait. Ő ment el megkérdezni a kapitányt, hogy mi a vér van, mert ők se tudtak a tervek ilyetén változásáról.

Heydar Aliyev Airport


Utána mondták csak be h mi a szitu. Reményüket fejezték ki, hogy pár óra múlva talán tovább indulunk Bakuból. És tényleg odarepültünk és leszálltunk. Leszállás után azonban hamar kiderült, hogy nem lesz az olyan gyors. Egy idő után leszedtek minket a gépről, itt már örültem a tudatnak, hogy azeri földre is léphetek, bár a köd miatt nem sokat láttam még a repülőtérből sem. Bevittek minket és lekezeltek befelé menet a kézipoggyászainkat 1 db szkenneren. Noha átellenben tíz határőr várt a senkire az útlevélkezelős részen. Később rájöttek a hatéktalanságukra és munkába állítottak még egy szkennert, hogy valaha átjusson mind a 180 ember az ellenőrzésen. Volt köztünk egy népes japán turistacsoport is (Egyiptomba tartottak), amelynek a vezetője mindenütt egyszerre volt jelen. Aki megvolt a csomagellenőrzéssel, azt leküldték egy mozgólépcsőn, h lent várjon a gépre. Semmi más infot nem kaptunk. A reptér amúgy durván modern és a volt azeri diktátorról elnökről, Heydar Alijevről van elnevezve, aki történetesen a jelenlegi diktátor elnök apja. Ömlik a pénz az olajból hasonló fejlesztésekre, némelyek második Dubajnak nevezik Bakut. No de ne szaladjunk ennyire előre.

Némi (órányi) várakozás után jött egy csóka, hogy bejelentettek egy kaput vagy ilyesmit, és hogy kövessük. De olyan halkan beszélt a 180 embernek és csak egyszer mondta el, hogy senki se tudta, hogy most akkor mi van. Szóval mentünk valahova, mint a lemmingek. Legalább volt ingyen wifi, így el tudtam mondani a hozzátartozóimnak, hogy kiknek a vendégszeretetét élvezem épp. Fel is mentünk egy beszállókapuhoz, még az is ki volt rá írva, hogy Isztambul. Némi hezitálás után be is mentünk mindannyian a kapun ellenőrzés nélkül (no itt már gyanús volt a dolog megint), de végül elkanyarodtunk és kiderült, hogy inkább elvisznek minket egy hotelbe, de ehhez előbb vízumhoz kell folyamodnunk. Mindez helyi idő szerint reggel 6-kor történt.

Japánokat külön kezelték, mert nekik valamiért nem kellett vízum. Olajozott professzionális rendszerükben egyszerre 6 emberükből egy, ha dolgozott. Összegyűjtötték az útleveleket véletlenszerűen kreált csoportonként a kitöltetett vámdokumentummal együtt. Aztán amíg a következő csoport tűkön ülve várt ezeknek benyújtására, egy szakember egyenként vagy néha kettesével beszkennelte az útleveleket, míg a többi redőstarkójú munkatárs vagy a képernyőbe, vagy a telefonjába mélyedt. Nem akarok ítélkezni, valószínűleg a cégen belüli kommunikációt magántelefonok segítségével oldják meg… Mindenesetre ez a hatfős társaság simán eljátszhatta volna bármelyik maffiafilm bármelyik szerepét. Egyenruha teljes hiánya. A fő képviselőn, aki néha ráérősen átgyalogolt a tömegen a vám felé, divatos adidas papucs. Közvetlenül a vízumketrec melletti furcsa szobába is bement valaki néha. Kiderült, hogy imahely. Legalább nem egyszerre csinálták.  Eközben eldumáltam egy cseh lánnyal, és ekkor tudtam meg igazából, hogy hotelbe megyünk és a repülőn maradnak majd a dolgaink és azzal fogunk majd valaha tovább menni. Nekem 30 napos vízumot adtak, mint a japóknak, de pl. a cseh lány csak 5 napra kapta. Nem kell külön mondanom, hogy 3 órát vett kb igénybe a vízumigénylés a 180 embernek.

Ezután csekkolták az útleveleinket, a határőr a Sheraton hotelt említette nekem, ami elszontyolított, mert úgy néztem, hogy az a reptéren található és így kevesebb esélyét láttam a potya városnézésnek. Végül mégis a csomagkiadós teremben összegyűlt embereket (bár a japán csoportot már korábban elvitték) kisbuszokkal nekilátták elszállítani. Némi hercehurca után, hogy ki üljön hova, melyik autó menjen elől, ki fizessen a parkolóautomatában (mert miért is lenne a reptérnek erre a célra járműparkja, magánfuvarozókkal történt a dolog) el is hagytuk a repteret, őszinte örömömre. Az elnök nagyon szeretheti a kerteket, vagy valakije tájépítész, de bármerre néztünk a reptérre vezető autópálya mentén, parkosítva volt. Persze szigorúan csak abban a sávban, amit az egyszeri utas szeme belát. Azon túl… sivárság leginkább, vagy falvak, fallal elkerítve (hogy ne rontsák a látványt?). Mindenesetre szebb volt, mint a Ferihegyre vezető út a 202E buszról. Átbuszoztunk a városon és máris megpillanthattam a kontrasztot a fényűző Alijev-(mimás)-múzeum, a szovjet stílusú tömbházak és az újépítésű valószínűleg bérházak között. Azerbajdzsán lakossága amúgy 9,6 millió fő, de ebből 2,2 millió Bakuban lakik, és annak metropoliszi körzetében összesen 4 millió. Szóval valószínűsítettem, hogy áramlik a nép Bakuba és hogy az olajbevételekből nem sokat lát a hátország, a vidék. Útközben szövögettem a terveket, hogy ha lesz időm, mit kellene megnéznem a városban. Sok üvegpalotát és épülő felhőkarcolót látni, de ennek tövében öreg Zsigulikon is közlekednek és a legtöbb teherautó pedig Zil.

Posztszovjetikum


Végül egy minden elképzelésemet felülmúló hotelbe vittek minket, az újonnan épített tengerparti sétány keleti végén elterülő Boulevard hotelbe. Még sose voltam ilyen fényűző hotelben (najó, Szingapúrban egyszer, de az is kényszer volt). Most nem megyek részletekbe a hotel kivitelezését illetőleg, de legalább 4 csillagos volt, meg egy hold. A recepciósok tudtak rendesen angolul és értésemre adták, hogy majd szólnak, hogy mikor megy tovább a gép, lehetőleg maradjak a hotel közelében. Sokan ezt az instrukciót annyira komolyan vették, hogy a hotel lobbijában tobzódtak órákig. Én némi alternatívakeresés után (nyilván az Isztambulból Pestre tartó gépemet már ekkor lekéstem, ha az el is tudott indulni az éktelen hóviharban) megkérdeztem, hogy mennyi az esélye, hogy pár órán belül visszavisznek a reptérre. Mivel ők se kaptak választ a Turkish Airlinestól semmit illetőleg, rábólintottak arra, hogy akkor én most kilovagolok és megnézem a várost 2-3 órában.
Elindultam tehát gyalog a parti parkban az 5 kilométerre fekvő óváros felé. Mindenhol tágas terek, újdonan beépített részen állt a hotel. Sehol senki, a lakónegyedek ettől a résztől messzebb estek. Különben sem lehetett nagyon mit csinálni a parti sétányon, csak sétálni. Vagy futni. Nem kevesen futottak. Mondjuk a nagy számok törvénye és a természet hiánya alapján lehet, hogy még mindig itt volt a legtöbb értelme ennek. Sok fényképet csináltam a látszólagos gazdagságról. A nevezetességeket és a város embereit külön bekezdésben tárgyalom.

Qiz qalasi, avagy a Szűzek tornya

Az egyik Láng-torony a belváros felett

Olajfúrótorony mutatóba




Összesen 36 órát vártunk Bakuban, eközben háromszor mentem ki várost nézni és kétszer csak fotózni a tengert és a várost a hotel melletti mólóról. Kétszer biciklit is béreltem. Hiába vettek modern mountain bike-okat, valaki eltörte a nyeregemelő fücköket, ezért nem lehetett rajtuk állítani, és az én bicskám is a repülőgépen maradt a nagy zsákomban (noha odafele menet az élesszemű ferihegyi biztonságiak sem szúrták ki a szúróeszközt a gépre felvitt csomagomban). Szóval leginkább a nyeregből kiállva tekertem. A hotelben adtak vacsorát is reggelit is nekünk, hajótörötteknek. Jó választékú büfévacsora volt és a legnagyobb büféreggeli, amit valaha láttam. Mondjuk azt is el tudom képzelni, hogy mindent kipakolnak az elején, és aki később jön, az csak a maradékból válogathat. Azt, hogy ehetünk, személyesen jelentették be egy nyomtatott papírt a szobára felhozva. És mivel minden órában vártuk a továbbindulást, bárhányszor becsengettek, az volt az érzésem, hogy végre! történik valami!




Végül aztán tényleg kaptunk egy jelentést, hogy reggel 5-kor jönnek értünk, hogy a reptérre vigyenek, szóval nem sikerült sokat aludni az izgalomtól, hogy nehogy átaludjam az ébresztőmet, vagy egyéb szörnyűség, de még a táskámat is indulásra készre pakoltam. Vacsora közben valaki viszont rendet rakott a szobámban. Marhára örültem, hogy bármikor bejárkálhatnak… Hajnalban aztán amikor kiléptem volna a szoba ajtaján, ott várt egy papír, hogy mégis csak délután 2-ig várunk még. Így a beígért reggelit is csak a hotel szokásai szerinti időben kaptuk. 9 órakor is (miközben én még javában a lehetőségeimet böngésztem) csengettek, hogy jönnének takarítani. Ilyenkor még van, aki leginkább alszik. Az már elég kecsegtetőnek tűnt, hogy a flightradar24 honlapján gépek szálltak le Isztambul másik repterére és egypár messzebbről menő gép az Atatürkön is landolt.

Baku nevezetességei 


Már amikor beértünk a reptérre és volt értelmes wifi, nekiálltam felkeresni, hogy mi az amit meg lehetne nézni az azeri fővárosban. Az óvároson kívül azonban nem nagyon bővelkedik nevezetességekben, ami egy egynapos látogatás során szóba jöhetne. A környéken ugyan vannak régi korok olajbányászatát bemutató telepek és egy hegyoldal, ami (gondolom metánszivárgás miatt) folyamatosan ég 100 éve. Egyszóval azt határoztam el, hogyha egyvalamit, az óvárost meg akarom nézni, ha van időm. Volt is ugye, dögivel, csak nem tudtam róla. Be nem mentem végül semmi múzeumba, még a Szűzek Tornya (Giz Qalasi) nevű vártoronyba se, mert nem találtam meg addig azt a pénzváltót, ami szombaton is üzemelt (Bank Respublikasi a fogaskerekű előtti téren). Az óváros szépen fel van újítva legtöbb helyen, a rossz nyelvek szerint az eurovíziós dalfesztiválra pofozták ki így a várost. Elvileg egy nagy erőd volt az egész, sok helyen újjáépítették a falakat. Viszont nem voltak éttermek, így mindkétszer egy metróállomás előtti büfében ettem, kebabot illetve dürümöt. Másodjára már felismertek és mivel biciklivel voltam, felajánlották, hogy 1 manatért lemossák a bringámat (a hotelét). Ezenkívül nevezetességként említhetem a Láng-tornyokat (Flame Towers), ami a fogaskerekű végén, a nemtudommilyen hősök sétányánál van és hát eléggé uralja a városképet, mivel láng alakú felhőkarcolókról van szó, amit ráadásul elég magasan építettek. Ennél magasabban már csak a TV-torony van, de oda nem mentem, elég jó volt a Láng-tornyoktól is a kilátás. Sajna nem lehetett közibük menni a kilátásért, csak a hotel vendégeinek, én próbálkoztam a mozin keresztül (észrevétlenül beülhettem volna amúgy egy filmre is), még segítőkészek is voltak azt illetőleg, hogy hogyan tudnám megnézni a kilátást, de a rendőrök elhajtottak… 

Látkép a lángtornyok mellől

Nem a perspektívával játszottam, böszmenagy üvegpalota




Ami még látnivaló, az a parti sétány, az épülő felhőkarcolók sok helyen, a k*vanagy országzászló (legalább 50 méter hosszúságban lengedez, hogy az egész városból látsszon, bármelyik török megirigyelné), az épülő lótuszvirág alakú talán sportcsarnok. Muszáj volt elmennem a főpályaudvarra is, ahol legalább 2 vonat lézengett. Olvasottságomnak köszönhetően tudtam, hogy számíthatok emeletes Stadler-vonatokra, mint Svájcban. Nem kellett csalódnom. És noha olyan szovjet stílusú vasúti pályaudvart vártam, mint Tallinnban, vadiúj felújított, talán még át se adott dolgok fogadtak. Nagyon építik a várost, szvsz a fenntarthatatlan olajpénzekből.


Pár kilométerre a város szívétől

És a város szívében

Baku emberei


Bakuban az ember háromféle foglalkozás közül választhat. Lehetsz kertész és főkefés ember, mert a sok parkot karban kell tartani és figyelni kell arra, hogy a növények esőben is meg legyenek öntözve, valamint hogy mindig csillogjon a kő az aluljárókban (minden aluljárónak felelős takarítója van, kis oldalirodában). Építőmunkás: noha nem látod őket, biztosan ott vannak, hiszen ennyi épülő üvegpalotára minden Dubaj büszke lenne. Harmadik választás pedig rendőr v biztonsági őr. Mindenhol ott voltak, mindent őriztek. Mindenhonnan figyeltek. Főleg amikor a méregzöld hoteles mountain bike-kal surrantam el mellettük. Nem lehetett odamenni sehová, legyen az óriáskerék, kórházi sétány, vagy az a böszmenagy zászló, amit Baku minden egyes pontjáról látni lehet. Így nehéz lesz virágzó turizmust építeni. És szinte biztos hogy a tengerparton céltalanul őgyelgő egyedek között is szép számmal voltak titkosrendőrök.

Közlekedés: Bringával menve próbáltam le és felugrálni a 20 cm magas járdaperemeken, mivel legtöbb helyen az autóút életveszélyesnek tűnt. Nem is nagyon láttam más biciklist. Mindenhol bárhány sávos az út, a két szélső sávot parkolónak használják. Ezeken belül indokolt esetben vészvillogóval szabad leállni. Amikor másodszor jártam körbe biciklivel, egy motoros rendőr leállította a forgalmat az egész úton (2*4 sávos parti út) és mindenhol máshol is leállt a közlekedés, kihalt az út egy 500 méteres szakaszon. Én a járdán tekertem ugyebár, aztán egy kanyar után nagy szirénázásra lettem figyelmes és egy konvojban kb 10 autó húzott el mellettem, elkanyarodtak a parti útra és néhány másodpercre rá mehetett újra a forgalom. Még az is lehet, hogy a hőn becsült elnök utazott el mellettem, akinek a kitűzőjét minden vámos a gomblukában viseli. A fentiek fényében azt vártam volna, hogy odalép majd hozzám egy rendőr, hogy kitöröltesse velem a konvojról készült fotókat, de meglepetésemre nem ez történt.



Láng-tornyok

No de ott tartottunk, hogy kettőkor értünk jönnek a reptérről és végre lesz valami, hazamehetünk, vagy ilyesmi. A tervezett indulás előtt kiküldött a Turkish Airlines valami szemtelenül fiatal srácot, hogy állja a feldühödött utasok haragját, akik mindenféle irreleváns információra akartak szert tenni, például hogy tovább fognak-e tudni utazni Isztambulból, meg lesz-e szervezve az ellátás, fognak-e tudni valahol aludni Isztambulban stb. A török srác nem tudott megígérni semmit, de azt garantálta, hogy innen el fognak vinni minket, mert nem állja tovább a Turkish a szállodát, akkor se, ha dugig lesz az isztambuli reptér. Akikkel együtt faggattam a csávót, többen annak a lehetőségét tárgyalták, izraeliek és norvégok, hogy mi lenne, ha kollektíven fellázadna az utazóközönség és megtagadná, hogy további információ híján elmenjen a géppel.



Országzászló

Végül mégis elvittek minket 3-kor, kiderült, hogy a gép majd 6-kor indul, addig be kellett csekkolnunk. Noha senki nem mondta nekünk, hogy mi lesz majd ha kiérünk a reptérre, ott álltunk 180-an mint borjú az új kapu előtt. Persze a Turkish képviseletében kiküldött csávóka el se jött velünk a reptérre. Aztán valahogy kiderült, hogy be kell csekkolnunk. Én a sor végére kerültem, mert ki akartam deríteni a köz érdekében, hogy mi a franc van, fogtam magamat és felmentem a Turkish emeleti irodájába. Mások is így voltak ezzel, de csak önös érdektől vezérelten, igazolást akartak kérni a késésről, míg én embert akartam kérni, aki informálja birkahadunkat. Mire visszaértem, mindez már valahogy megoldódott azonban. Spanyolországban élő japánokkal kezdtem el beszélgetni, akik totál jó arcok voltak Vigoból, Ryu és neje, és Satoko talán. Reméltem, hogy majd Isztambulban velük lógok, amíg nem jön a gépem. Becsekkolásnál derült csak ki, hogy fogalmuk sincs arról, hogy milyen géppel fogunk tudni továbbmenni, majd ott kell érdeklődni Isztambulban. Be akartam még tárazni kajából (felkészülve a hadiállapotokra és az esetleges cserekereskedelmen alapuló társadalomba való beilleszkedésre az isztambuli reptéren) ezért vettem hamburgert az egyik reptéri büfében. Valamint még megvolt a Maki által sütött édeskrumplis-pekándiós kenyér fele. Amikor már bemondták a repülőnk indulását, de még mindig nem hozták ki a kajámat, megsürgettem a büféseket a pultnál. 2 minutes. Muszáj mennem a gépemre! 1 minute! Jakérem.


Majd talán egyszer lesz forgalom is az úton. Megjegyzés: a szélső sáv itt hivatalosan is parkolósáv, vannak automaták, meg minden

Rendben megérkeztünk Isztambulba és ott hihetetlen hosszú sorban kígyóztak valahova az emberek, amiről azt hittem én is, hogy ott irányítanak majd el minket. Én egyedül vettem a fáradtságot (miért is lett volna információs ember aki mindenkit elirányított volna), hogy megkérdezzem a legközelebbi, Turkish becsekkoló pultnál, hogy nem lehetne-e megváltoztatnom az úticélomat. Dehogynem! Akkor mehet a délutáni zürichi gép? :O Mehet! Szóval simán bárhol lehetett volna új beszállókártyát, módosítást kérni, mégis az emberek a 300 méteres sorban kígyóztak. Ekkor mindenkinek, akit felismertem, ajánlottam, hogy menjenek oda, ahol én voltam és ez be is jött mindenkinek. Ekkor már a cseh lánnyal, Magdával és az Írországban dolgozó japán Misatoval lógtam, és megígértük egymásnak, hogy vigyázunk egymásra, és megtaláltuk a német srácokat is, akikkel ők korábban voltak, így hatan bandáztunk együtt, megoldva mindenki ügyeit. Amíg mindenki más becsekkolni ment, én a cseh lányra vártam, aki kiment cigizni. Aztán amikor láttam, hogy az üvegen át integet, gondoltam azt akarta, hogy menjek én is ki. Kimentem a janicsárdermesztő hidegbe, de sehol se láttam. Ekkor derült ki, hogy vissza már nem tudok menni ugyanott, ahol kijöttem, belépni tilos, csak kijárat, és még marcona géppisztolyos őr is van. Máshol kellett bemennem, ahol csomagszkennelésnek és testüregmotozásnak kellett alávetnem magam, hogy visszatérhessek az indulási oldalra. Najó, nem, de majdnem. Amúgy nem volt akkora nagy tömeg és káosz, mint amire számítottam. De gondoltam, kész, vége, elvesztettem azt a pár embert is, akivel most ismerkedtem meg. Szerencsére ők megtaláltak.

Én először elmentem a találta tárgyak osztályára, hogy lebeszéljem, a gépre Oszakában feladott csomagot közvetlenül lakcímemre küldjék. 14.-én meg is érkezett (8 nappal az Oszakából indulás után), köszöntem szépen.

Ezután starbucksban wifizés, bandázás, takarók, párnák lenyúlása a sarokban felfedezett készletből, ingyen kaja, piára rárepülés volt a program. Nem akartunk hotelbe menni az éjszakára, noha lehet, hogy kaptunk volna valamit, de olyan hosszú sor állt a hoteligénylő ablaknál is, hogy úgy döntöttünk hogy kollektíven a 217-es beszállókaput választjuk szállásunkul. A földön aludtam egy Turkish airlines-os takaró alatt és felett, körülöttem: Magda (cseh), Misato (japán), Bernhard (osztrák), Thomas (osztrák), … (svájci francia)

Tudtam h 16:40-kor megy a gépem, dühítő volt, hogy a reggeli genfi járatot nálam törölve látták, de a francia gyereknek adtak rá jegyet. Sebaj, legalább spóroltam 40 frank vonatjegyet. Szóval ő elrepült szerencsésen, mi hátramaradók meg fogadásokat kötöttünk, hogy ki lesz a következő aki repülhet, látva, hogy elkezdett megint havazni és kezdték törölgetni a járatokat megint.

11:00- kor induló osztrákok gépét végül törölték, pedig már rajta voltak. Japán síbajnokkal tértek vissza. Cseh lányét is, pedig 5 órát várt rá induláson túl, mindhárman még egy napot vártak a gépükre… Japán lányét is törölték Dublinba, én kísértem el, hogy tudja merre kell mennie új jegyet váltani. Szóval hatunk közül csak én tudtam elrepülni a 16:40-es gépemmel, amelyet először 23:55-ös indulással írták ki, amikor végre lett kapu. Aztán megváltoztatták az indulási időt szó nélkül, 21:00-ra, én meg rohantam, mert azt hittem, hogy le is fogom késni. Persze aztán még várattak.

2 óra wifit használhat egy ember a reptéren egy kéthetes periódusban. Ezt nem elhasználni próbálás, ezért ingyenwifi vadászása, végül eatandgo nevű bárban találtunk wifit. Hiába hirdették az ingyen wifit, a jelszót elmondani nem akarták, inkább elvette a büfés a telefonomat és ő pötyögte be. Később a japán csajjal közölték a jelszót: newyork4. Durván ajánlom a törököknek a korlátlan wifit, ezzel megelőzhetnék, hogy folyton annyi ember mászkáljon információhiánytól szenvedve.

20 centi hó volt a reptéren, mégis felszálltunk. Nem hittem volna, hogy az én gépem nem kerül törlésre. A repülőn végül érdekes módon a Stadler török képviseletének vezetője mellett ültem, aki sok érdekeset mesélt, pl hogy ő életében ekkora havat nem látott Isztambulban, pedig Ankarában nőtt fel. És felajánlott akciós szállást egy haverjánál Kappadókiában (hiszi a piszi), de amúgy végigaludtam az utat.

Évtizedes hóvihar Isztambulban

Zürichben már csak haza kellett buszozni. Majdnem olyan későn szállt le a gép, hogy már nem lett volna közlekedés. Ez is azért van, mert alapból 23:00 után már nem szoktak engedni légiforgalmat. Valszeg ezért szállhattunk fel már 21:00 óra körül, hogy ne az éjszaka közepén, minden svájci szabályt áthágva érjünk földet.

2016. november 1., kedd

Feneketlen

Két dal és két szám, hihetetlen énekhangokkal.
Az egyik a szívembe mászott bele nagyon, és durván kifejezi, milyen érzés is vagyon.
A másik pedig a fülembe. De a kisgyerek a parton tök jól kifejezi, hogy vajon mi/ki lehet az Árnyékfejtő, a hétköznapi boldogság megtalálása (akár kis dolgokban), amitől legalább egy kis ideig elfelejtjük a gondjainkat. Legalábbis az én értelmezésemben.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Two songs that really got into me yesterday, not only because they feature unbelievable voices.
The first really expresses what I feel inside - bottomless love.
The other one is a real earworm about the unraveller of shadows, which I believe is happiness (in little, everyday things) that makes you forget all your problems for some time, really well metaphorized by the little kid on the beach:)





2016. január 5., kedd

Rendőrsztori

2005 óta vezetek. Na nem olyan gyakran, mert hiszen nem is nagyon volt rá szükségem, meg pénzem se lett volna nagyon a benzinre. A Svájcbanlét óta meg maximum akkor, amikor otthon jártam. Itt nem is vezethetek már, egy évvel az országba költözés után le kell cserélni a külföldi jogsit ittenire, nekem meg se szükségem nem volt rá, se affinitásom a bükokráciához.

Pedig jobb lett volna, ha legalább ránézek a jogsimra néha. Erre csak otthon került sor, mielőtt Rinával egy hetes utazást terveztünk otthon. Nos, hoppá, lejárt szeptemberben. Ez a Karácsony előtti este derült ki, 4 nappal Rina érkezése előtt. Azáltal, hogy a családi verda részecskegyorsítója-szűrője is pont aznap mondta fel a szolgálatot, nem akartam volna Lepsénybe lemenni okosba megoldani egy ügyeletes orvossal a kötelező vizsgálatot, inkább a 28.-ai napra számoltam, hogy Rinástul elmegyek az igazi háziorvosomhoz és még gyorsan az okmányirodába.

Sajnos 28.-án viszont az orvoshoz nem értünk oda időben - a karácsonyi zabálásból ocsúdók úgy megrohamozták a rendelőt, hogy már oda se tudtunk bejutni (bezárták előttünk), nemhogy az orvoshoz. Így ugrott a jogsi, de mivel minden le volt már foglalva az útra, gondoltam illegalitásba vonulok és én leszek az utak renegátja.

Gondoltam mivel a 10 éves vezetési praxisom alatt egyszer sem igazoltattak, miért most törne meg ez a menő széria.

Minden szépen is ment az év utolsó napjáig, amikor is már Abaújalpáron nyomtuk a szilveszteri bulit. A nagy többség elment túrázni, mi meg Rinával bevásárolni Abaújszántónál. Tökéletes idő, parizer, kefír, minden, megyünk vissza Aranyospusztára...
De az elágazásnál felbukkan a legrosszabb rémálmunk, a bütykös taxi!


Mivel igazoltattak már egy autót éppen, reméltem, hogy megúszom, de nem, emberünk kiáll az út közepére és öles mozdulatokkal integetni kezd. Ekkor már éreztem, hogy ugrani fog a 90000 (!) Ft-om, mivel a helyszíni bírságot kiizzadni nem tudtam volna, és előre utánanéztem, hogy mit kockáztatok ha végül mégis lejárt jogsival vezetek.

- Jó napot kívánok, ez itt egy rablás, kedveskéim közúti ellenőrzés, kérem készítse elő jogosítványt, forgalmit, nagyanyja születési anyakönyvi kivonatát.
A forgalmi még elő is került, ameddig ő odébbállt egy kicsit távolságot tartani, de kiderült, hogy a jogsimat biztos helyen a hátizsákomban felejtettem az összes iratommal együtt a szálláson, ami már kb ide látszott a hegyoldalból. Hebegek-habogok, biztos úr a jogosítványomat itt felejtettem a második házban. Leizzadtam, hogy ilyenkor mi van...


- Kié az autó? - nézegette a forgalmit.

- A nagybátyámé - érkezett a professzionális válasz. 
Ezután elkérte a személyes adataimat és bepötyögött mindent a kis CB-jébe v mi, feltett egy-két keresztkérdést, hogy vagyok-e aki vagyok. Majd a lehető legmeghökkentőbb kijelentést tette.
- Uram, Önnek a jogosítványához kapcsolódó orvosi igazolás 2014 áprilisában lejárt! Így nem vezethet! - Na de erre tényleg lehidaltam, mert tudtam, hogy a jogosítvány most szeptemberben járt le, fogalmam sem, volt hogy az orvosi igazolás külön is le tud rajta járni. Nem tudtam, hogy így most az nem is számít, hogy a jogsi maga is lejárt, vagy egyáltalán annak a lejáratát megnézte-e, mert kijelentette, hogy a kártya maga még alkalmas személyazonosság igazolására, de vezetni már nem vezethet vele az orvosi alkalmasság megújításáig.
Úgyhogy inkább elkezdtem terelni, hímezni-hámozni, hogy hát 3 éve Svájcban élek, még akkor se vezetek mindig, amikor hazajövök, nem néztem én sose a jogosítványomat, tudtam, hogy hamarosan lejár, de nem tudtam hogy az orvosi előbb le tud járni. Közben Rinához is szóltam pár szót angolul...

Közben a kollégája is odajött, megfújatta velem az alkoholszondát, majd elvonultak tanakodni. Én meg már éreztem a vesztemet és azon gondolkodtam, hogy hogy jutunk innen így egyáltalán haza, ha nekem a maradék jogsimat is elveszik és neadjisten tömlöcbe vetnek BAZ megyében.

De hihetetlen meglepetésemre azzal jött vissza a rendőr, hogy:
- Ez most egy nagyon szigorú figyelmeztetés lesz. Haladéktalanul újítsa meg az orvosi engedélyét és addig ne vezessen! Kérem továbbhaladni.

:O

Hogy egy ilyen döntés lehetséges volt, arról fogalmam sem volt. De hogy annak az összjátékának köszönhettem, hogy közel volt az, ahova mentünk, évek óta nem vezettem rendszeresen otthon, hogy szilveszter napja volt és rendes arcnak tűntem, aki még nem is ivott, vagy talán annak, hogy nem volt nálam a jogsi és az őáltala kapott adatokat nem nézte elég tüzetesen és csak az orvosi alkalmassági lejártára lett figyelmes, azt nem tudom, de azt hiszem kár is ezen töprengeni. Úgy elsomfordáltunk jobbra le a bekötőúton, mint József, a katona, akinek a lába tiszta kékeszöldre volt festve temperával.

Úgyhogy innen is köszönet Kiss Balázs százezredes úrnak.

https://youtu.be/4USPbS9aaME

Amúgy azután két órával ki kellett volna menni az abaújszántói állomásra pár delikvensért, én inkább gyalog elmentem az elágra ránézni, hogy ottvannak-e még a komák, de már akkor hűlt helyük se volt :D
True story, de hogy ilyen szerencsém volt, az tán igaz sem volt.


Mellékesen: kb a nyelvvizsgáig azt hittem, hogy a német nyelvtanban a KATI szórend az a kategorikus szó rövidítése és nem pedig Kötőszó-Alany-Többi mondatrész-Ige.


2015. december 10., csütörtök

Hóman Bálint tervezett székesfehérvári szobra ügyében

Én is azon nemkevesek közé tartozom, akik ismerete Hóman Bálintról egészen eddig kimerült abban, hogy tudtam, hogy ő volt a szerzője a magyar történelmet egyik legátfogóbban bemutató könyvsorozatnak, a Magyar történetnek. Amúgy itt az egész letölthető, potom 1892 oldal.
Különben sokáig azt hittem másokhoz hasonlóan, hogy a Hóman Szekfű egy darab ember neve. De nem.
Tehát ezt írták Szekfű Gyulával közösen, róla pedig utca van elnevezve Fehérváron, szóval felkaptam a fejemet már akkor, amikor először hallottam, hogy a másik jelentős történésznek meg szobrot akarnak emelni.

Egy szó, mint száz, kiderült, hogy nem olyan egyszerű a politikai múltját félretéve egy embernek, mint tudós történésznek szobrot állítani. Több pro és kontra cikk olvasása után az alábbi tűnt leginkább tárgyilagosnak és nem részrehajlónak a politikusként antiszemitizmussal megvádolt történésszel kapcsolatban. Kéretik ilyesmit olvasni, mielőtt bármelyik oldalról bármiről véleményt nyilvánít az ember.

http://vs.hu/kozelet/osszes/o-az-aki-miatt-ismet-magyarorszagra-figyel-a-vilag-1208#!s60

Megtörvén a kétévnyi blogcsendet

Úgy döntöttem, azt is pár hónapnyi halogatás után, hogy újra nekiállok írni a blogomba. Remélhetőleg ez nem olyasmi hattyúdal lesz, mint általában a blogolóknál, akik újra felfedezik, hogy "Na, x idő múlva újra nekiállok írni, ígérem, feleim, mostmár nem tűnök el", aztán 2 bejegyzés múlva végleg elfelejtik az egészet.

Szóval eddig is leginkább magamnak írtam, nyilván nyilvános, de ha valakit ráadául érdekel is, az csak plusz késztetést ad nekem, hogy leírjak olyan dolgokat, amiket másképp lehet, hogy hamarabb elfelejtenék. És főleg, hogy senkit nem akarok terhelni a saját életem örömeivel és nyűgeivel a facebookon, ide meg minden hülyeséget leírhatok, úgyis csak az olvassa, aki nagyon akarja. Talán majd kipropagálok egy-két bejegyzést a fb-re, ha nagyon úgy érzem. Tehát öncélú tartalom következik főképp.

Nem ígérem, hogy lesznek hosszú bejegyzések utazásokról, miegymásról, lehet, hogy inkább csak linkek illeve zenék, térképek, nyelvi dolgok. Hirtelen felindulásból elkövetett, vicces(nek szánt) illetve általam érdekesnek tartott dolgok jönnek. Korántsem teljes önmagamat lefedően és még annyira sem mélyrehatóan.

Az meg hogy magamat nyelvtannácinak tartottam és nem tudom, hogyan kell rendesen keltezni még magyar nyelvben sem, csak hab a tortán.


2013. október 2., szerda

7. Vissza a vadonból és Joensuuba el

1.      Megint csak most írok, mert közben eléggé megbokrosodtak a teendőim a kutatási tervem írása és az előadása közti izgalmak miatt.

Az a lényeg, hogy ilyen jót még nem aludtam nem ágyban, mint ott abban a kunyhóban. Sikerült időben felkelnem, hogy elérjem a buszt, ami potom 5-6 kilométerre volt csak onnan, amire egy órám volt az indulásomtól számítva. Így nem nagyon fényképezhettem, törtettem előre a pallókon, áfonyákon át, a még mindig 20 kilós, de mostmár nem csuromvíz cuccommal. Egyébként kutyaugatást hallottam nem messze az alvóhelyemtől, szóval vagy gombásztak valakik már korán reggel a tilosban, vagy valami civilizáció is lakott arra felé mégis. Volt útközben egy dombtető is, kilátóval, innen lehetett csak igazán érzékelni az erdő végtelenségét, a lapp tajga mélyét. A buszra való sietés miatt épp csak le tudtam fényképezni a folyón itt is fellépő Vikaköngas-zúgót, rohannom kellett. Amint odaértem a megállóba és megállapítottam, hogy a semmi közepén valaki öntöz egy muskátlit a buszmegálló ablakában, már meg is jelent Kemijärvi felől a járat, a volánnál ugyanazzal a sofőrbácsival, aki elvitt a vadontúrám kezdetére.

És örvendeztünk vala.

Vaatunkivaara

Hömpölytáj

Vikaköngas


torkolati szigetek az Ounasjokin, már Rovaniemi határában
Visszaértem hát Rovaniemibe, ahol még volt pár órám a vonat indulásáig Kajaaniba, úgyhogy bevásároltam (egy plázában, ami nagyobb kb. mint a fehérvári) megnéztem a templomot, a mellette lévő lecsapolt mocsárból kialakított parkot és a folyót szigettel és a játszóteret. Merthogy nem akármilyen játszóteret építettek itt. ANGRY BIRDS játszótér!? Na ekkor mondtam, hogy ennyi. Ilyenkor gondolom azt, hogy valóban élek, mert ilyet ki se tudnék találni. Viszont ahogy néztem nem lehet a gyerekedet óriáscsúzlival kilőni…
Harjulampi


Netovább
Elmentem még az Arktikumba, ami egy múzeumkomplexum Lappföldről, persze nekem most csak a kilátás kellett. Egyszercsak megláttam egy ablakra kiírva, hogy kartta, vagyis térkép. Nofene, mondom, csak nem van egy térképbolt az utamban, most hogy már úgyse kell. Ki volt írva, hogy ez a Lappföldi Földhivatal székhelye, kerüljem meg az épületet és fáradjak beljebb.  Megkerestem az ajtót és bementem. És tényleg egy konkrét földhivatalban voltam, ahol emberek kértek ki kataszteri térképeket. Ekkor már elbizonytalanodtam, hogy hát valszeg itt a nagyobb méretarányok játszanak, de hát anno a biológusokkal is 10000-s topográfiai térképekkel mászkálva mértünk a Bükkben lombkoronazáródást. Szóval kérdésemre a néni ledöbbent, egyrészt meg nem tudott olyan jól angolul, másrészt, mert turistatérkép mint olyan nem is létezik a régióról. 100000-s ma.-ú a legkisebb térkép, ami volt a környékről, az is motorosszánosoknak, szóval turistajelzés nincs jelölve rajta, ami meg volt turistatérkép régen, azt évek óta nem nyomják. És elmagyarázta, hogy mivel mindenütt ugyanolyan atáj, csak ki van jelölve a szép helyeken a turistaösvény, és mivel jól ki van táblázva, a térkép nem szükséges és tényleg csak annyi túraútvonal van, mint amennyi a Katus által küldött térképes honlapon fel van tüntetve. Szóval mindketten néztünk nagyokat. De legalább megvalósult egy életcélom, hogy zavarba hozzak egy lappföldi földhivatalnokot.      
         
A vonatra felszállás előtt láttam még egy idős nénit, aki járókeretre támaszkodva igazgatta a szatyrát. Ám a következő pillanatban hajlott korával ellenkező sebességgel kezdett el haladni, ekkor láttam meg, hogy a járókeret tulajdonképpen két roller, ami középen össze van fogatva egy bevásárlókosárral! Az ultimate banyatank, kérem szépen. Iszonyat praktikus. Ha hazamegyek, beszállok a bizniszbe. Katus szerint ráadásul még szántalpas változata is van, téliesíthető :)

Táj bárhol

A Kajaaniba tartó vonat volt az egyetlen, amin nem volt konnektor, így nem tudtam utántölteni a fényképezőmet, amúgy eléggé ilyen szovjet fílingű (széles nyomtávú ugyanúgy, mint Oroszországban) volt, de kényelmes. Levettem a bakancsomat, úgyhogy nem ült mellém senki :P Ouluig visszavonatoztam, onnan fordult Kajaaninak az irány. A tájat már részleteztem :P

Kajaaniban kellett átszállni buszra, és habár a legtöbb kalauz és vasutas azt mondta, hogy szerintük ez benne van az Interrailben, kiderült, hogy nem volt és elég euróm se volt a jegy kifizetésére (automata nem volt sehol, helyi finnek a cipőjüket nézve mondogatták, hogy szerintük mennyi lesz a jegyár, de amúgy meg nem tudták, mert sose jártak még olyan messze). Végül 47 €-t kért tőlem a sofőr, lesápadtam, de végül csak elvitt a 38 maradék eurómért egészet Joensuuig, szóval rendes volt, na. A 3 órás úton mintegy 6 ember ült a buszon összesen, és olyan helyeken mentünk keresztül, amit Magyarországon is bárhol láthat az ember dombvidéki eldugottabb kisvárosokban. Csakhogy ez itt a főút volt. Sok gyerek naponta teszi meg ezeket a 100 km-eket iskolába menet. De inkább bentlakásosak erre. Aztán csak megjöttem, és Katusék is előkerültek a bérelt autóval hamarosan. Ettünk még tésztát, megkapták a csokikat (ami nem tört össze egy hét alatt sem, hej).  Végre egy megérdemelt zuhany a tipikus tálca- és kádmentes szobában, a tipikus vízösszehúzó ablaktörlőlapáttal és alvás.

2013. szeptember 24., kedd

6. Sarkkör és mocsár

Reggel korán indultam, mivel hamar kireggeledett és sokat akartam menni aznap a természetben, bár annyira még nem tudtam, hogy merre is, de a tourinformban később segítettek, meg térképvázlatot is kaptam (mint kiderült, jobbat direkt turistatérképként se kaptam volna), de elég volt, mert a turistautak mindenhol kimerítően ki vannak táblázva, csak az téved el, aki el akar.

Alvóhelyemről először felmásztam az Ounusvaara-domb tetejére, ahonnan nem látni be egész Rovaniemit, de kiltátásba helyeztem, hogy az odalátszó síugrósáncra mindenképpen felmászok, és onnan tuti jó lesz majd a kilátás. Így is lett, útközben még láttam az egyetlen lapp nyelvű feliratot is az utam során. Kényszeresen felmásztam a síugrósáncra – ilyenkor még senki se felügyelte a komplexumot és körbefotóztam a folyóval átszabott lapp tájat.
Finn, a kötelező svéd, az angol, és az eltévelyedett rénszarvaspásztoroknak szóló lapp nyelvű felirat.

Ounusvaara, síugrósánc



Aztán elindultam a városközpont felé át a nagy hídon, meg is találtam a buszmegállót, ahol a „Sarkkörre” menő busz is megállt. Csomót késett, kiderült, hogy ez egyben az iskolabusz is, ellenben egy útra elég drága, ám alternatívát csak másnap találtam, amikor már késő volt. Nem értékelték túlzottan, hogy ékes finnséggel adtam elő, hova is akarok menni, de elvittek. Reggel 8-kor még semmi élet nincs a Mikulás falujában, csak az eső szemerkélt és a hangosbemondó negédes, gyerekkori emlékek előcsalogatására alkalmas zenéje hallatszott és az erdőszélen ácsorgó hatalmas műanyagnövényekről csöpögött a víz. Viszont hamarosan kinyitott a legnagyobb szuveníráruház, amit valaha láttam, úgyhogy a Mikulás nyitásáig hátralevő órát ott töltöttem. Ráadásul a cuccok olcsóbbak is voltak, mint máshol, itt vásároltam be szuvenyírből tulajdonképp. Aztán a Mikulás postája is kinyitott, ahol feladtam a manólányok segítségével a képeslapjaimat haza és a koliba. Ez utóbbit sikerült nem aláírnom, és mivel Tallinnos képeslap volt, a többiek „itthon” nem tudták mire vélni, hiszen nekik Észtországot nem említettem.
Ott lakik az Öreg

A sarkkörről pár éve derült ki, hogy pár km-el északabbra van, nem tudom végül átléptem-e.

Több helyen ilyenek nőnek, elvarázsolt táj ez, mondom néktek.

Mikulás saját postája


Ekkorr már nyitva volt az öreg háza javában, bevallom egy kicsit megilletődve léptem be. De ez csak egy előszoba volt, elmondták, hogy mi a helyzet, meg végig kell menni az Elvarázsolt Folyosón és élőben látszok majd a neten és megvehetem a fotókat majd (18 €-ért, remélem ebből jut ajándékra az éhező gyerekeknek, na nem az én pénzemből mert én smucig voltam). A végső ajtó előtt várakozva az ajtónálló manó türelemre kért, ám hallottam, ahogy öreges léptek közelednek valami lépcsőn. No aztán csak bejutottam, jófej az öreg, sok nyelven tud, mondjuk spanyolul nem, szóval szerintem tartanak egy spanyolajkú Mikut is az ilyen esetekre is. Jól elbeszélgettem vele, mivel nem volt aznap forgalom. Azért megemlítettem a magyarországi barátaimat és az itteni kolisokat is, hogy mindenki jó gyerek volt, úgyhogy tessék majd a csizmákat kisuvickolni, most szólok. Elmeséltem neki, hogy mit csinálok én arra, meg különben úgy általában is. Mondtam, hogy Magyarországról jövök. Elismerően hümmögött, még egy-két magyar szót is mondott, erre megkérdeztem, járt-e már Magyarországon. Hát persze, minden évben! – jött a válasz. Szóval akaratlanul se hoztam ki a szerepéből :) Még eldumáltunk a mindenféle kultúrákbeli kuzinjairól, aztán búcsúzóul kaptam egy tekercset az alant látható matricákból.


Aztán visszabuszoztam a városba, elmentem bevásárolni a kirándulásra, persze térkép nem volt sehol se. Ellenben a busz már indulásra készen várt. Ám lőn mizéria, a sofőr nem tudott angolul (első ilyen eset). 3 ember segítségével végül sikerült megértenie, hogy én olyan helyen akarok leszállni, ahol amúgy nincs megálló, mert onnan akarok túrázni, de nagyon készséges volt. A busz ablaküvegébe viszont be volt szorulva a víz, úgy lötyögött benne, mintha szörfösök hullámait modelleznénk. A repülőtérre is betért a busz, ahol a város neve agancsokból van kirakva és bevetésre vár a Mikulás magángépe. Aztán megérkeztünk Makialämpi feltételes megállóhelyhez, ahol leszálltam és onnantól kezdve 24 órán át nem láttam élő embert. Még emlőst se. Pár madár volt távolból a legnagyobb élőlény, amit láttam, meg bogarak. Pedig a vegetáció olyan dús volt, hogy na. Konkrétan a tipikus lapp tájba csöppentem. Állítólag mindenhol ilyen, csak ebbe a lápba építettek turistautakat, hogy lehessen hol mutogatni. Bejártam majdnem az egész rendszert, nagy zsákkal a hátamon.
A bal oldali barna vonal és a piros turistaút kereszteződéséből indultam, előbb fel, aztán lefelé majdnem mindent bejárva, a jobb alsó kis kurfliban lévő házban aludtam.


Az aljnövényzet az erdőkben igen dús és áfonya névre hallgat. Alattomos, mert ott nő a lábamnál, lehajolni nem tudok érte a nagy zsák miatt, ellenben az eső levét felfogja, emiatt a másodperc tört része alatt ázott szét a hosszú nadrágom és be a bakancsom. Az első adandó alkalommal rövidgatyára vetkőztem a 12 fokban. Sokféle mocsarakban járkáltam, a vizenyősebb részeken fapallókon kell haladni, a kiemelkedőbb részeken jellemzően fenyves erdő van. Átkeltem egy zúgó felett is, jártam tanösvényeken, még kerekesszékeseknek való rámpák is voltak egy nem rövid szakaszon. Egy helyen ki volt írva, hogy nem kéne tovább haladni, mert le van romolva a pallók állapota és jövő nyáron lesznek felújítva. Mivel nem akartam visszafelé kerülni, csak továbbmentem. Szerencsére kiderült, hogy a felirat előző évből maradt. Nem lett volna viszont jó beleesni a kulimászba, ami néhol egészen fura színű volt, néhol nyílt víz, néhol füves zsombékos, néhol kimondott sár. Az egészben az állatok hiánya volt csak furcsa. Ráadásul egészen nyomasztó időjárás volt. Mintha esőre állt volna folyamatosan, felhős, szeles, borongós, misztikus idő volt. Legalábbis tök egyedül a vadonban ilyen érzésem volt. Nem egyszer inkább már elkezdtem dudorászni, énekelni, hogy ne érezzem magam annyira a világ végén egyedül.




Vaatunkiköngas zúgói









Aztán végül a megcélzott kunyhóról kiderült, hogy olyan király, amit el se tudtam volna képzelni. Tulajdonképpen egy rendes ház, két zárható ajtóval, még kályha is volt benne, de pont ennek a rossz szelelése miatt csak nappali tartózkodásra ajánlották, kivéve vészhelyzetet. Hát én ezt annak minősítettem, végre meg tudtam szárítani a vizes sátramat, meg mindenemet és még naplemente előtt elaludtam és nem evett meg semmi sem.
Ez csak a lekaszált fű tárolására való, de igen fotogén