6. Sarkkör és mocsár

Reggel korán indultam, mivel hamar kireggeledett és sokat akartam menni aznap a természetben, bár annyira még nem tudtam, hogy merre is, de a tourinformban később segítettek, meg térképvázlatot is kaptam (mint kiderült, jobbat direkt turistatérképként se kaptam volna), de elég volt, mert a turistautak mindenhol kimerítően ki vannak táblázva, csak az téved el, aki el akar.

Alvóhelyemről először felmásztam az Ounusvaara-domb tetejére, ahonnan nem látni be egész Rovaniemit, de kiltátásba helyeztem, hogy az odalátszó síugrósáncra mindenképpen felmászok, és onnan tuti jó lesz majd a kilátás. Így is lett, útközben még láttam az egyetlen lapp nyelvű feliratot is az utam során. Kényszeresen felmásztam a síugrósáncra – ilyenkor még senki se felügyelte a komplexumot és körbefotóztam a folyóval átszabott lapp tájat.

Finn, a kötelező svéd, az angol, és az eltévelyedett rénszarvaspásztoroknak szóló lapp nyelvű felirat.

Ounusvaara, síugrósánc

Aztán elindultam a városközpont felé át a nagy hídon, meg is találtam a buszmegállót, ahol a „Sarkkörre” menő busz is megállt. Csomót késett, kiderült, hogy ez egyben az iskolabusz is, ellenben egy útra elég drága, ám alternatívát csak másnap találtam, amikor már késő volt. Nem értékelték túlzottan, hogy ékes finnséggel adtam elő, hova is akarok menni, de elvittek. Reggel 8-kor még semmi élet nincs a Mikulás falujában, csak az eső szemerkélt és a hangosbemondó negédes, gyerekkori emlékek előcsalogatására alkalmas zenéje hallatszott és az erdőszélen ácsorgó hatalmas műanyagnövényekről csöpögött a víz. Viszont hamarosan kinyitott a legnagyobb szuveníráruház, amit valaha láttam, úgyhogy a Mikulás nyitásáig hátralevő órát ott töltöttem. Ráadásul a cuccok olcsóbbak is voltak, mint máshol, itt vásároltam be szuvenyírből tulajdonképp. Aztán a Mikulás postája is kinyitott, ahol feladtam a manólányok segítségével a képeslapjaimat haza és a koliba. Ez utóbbit sikerült nem aláírnom, és mivel Tallinnos képeslap volt, a többiek „itthon” nem tudták mire vélni, hiszen nekik Észtországot nem említettem.

Ott lakik az Öreg

A sarkkörről pár éve derült ki, hogy pár km-el északabbra van, nem tudom végül átléptem-e.

Több helyen ilyenek nőnek, elvarázsolt táj ez, mondom néktek.

Mikulás saját postája

Ekkorr már nyitva volt az öreg háza javában, bevallom egy kicsit megilletődve léptem be. De ez csak egy előszoba volt, elmondták, hogy mi a helyzet, meg végig kell menni az Elvarázsolt Folyosón és élőben látszok majd a neten és megvehetem a fotókat majd (18 €-ért, remélem ebből jut ajándékra az éhező gyerekeknek, na nem az én pénzemből mert én smucig voltam). A végső ajtó előtt várakozva az ajtónálló manó türelemre kért, ám hallottam, ahogy öreges léptek közelednek valami lépcsőn. No aztán csak bejutottam, jófej az öreg, sok nyelven tud, mondjuk spanyolul nem, szóval szerintem tartanak egy spanyolajkú Mikut is az ilyen esetekre is. Jól elbeszélgettem vele, mivel nem volt aznap forgalom. Azért megemlítettem a magyarországi barátaimat és az itteni kolisokat is, hogy mindenki jó gyerek volt, úgyhogy tessék majd a csizmákat kisuvickolni, most szólok. Elmeséltem neki, hogy mit csinálok én arra, meg különben úgy általában is. Mondtam, hogy Magyarországról jövök. Elismerően hümmögött, még egy-két magyar szót is mondott, erre megkérdeztem, járt-e már Magyarországon. Hát persze, minden évben! – jött a válasz. Szóval akaratlanul se hoztam ki a szerepéből :) Még eldumáltunk a mindenféle kultúrákbeli kuzinjairól, aztán búcsúzóul kaptam egy tekercset az alant látható matricákból.

Aztán visszabuszoztam a városba, elmentem bevásárolni a kirándulásra, persze térkép nem volt sehol se. Ellenben a busz már indulásra készen várt. Ám lőn mizéria, a sofőr nem tudott angolul (első ilyen eset). 3 ember segítségével végül sikerült megértenie, hogy én olyan helyen akarok leszállni, ahol amúgy nincs megálló, mert onnan akarok túrázni, de nagyon készséges volt. A busz ablaküvegébe viszont be volt szorulva a víz, úgy lötyögött benne, mintha szörfösök hullámait modelleznénk. A repülőtérre is betért a busz, ahol a város neve agancsokból van kirakva és bevetésre vár a Mikulás magángépe. Aztán megérkeztünk Makialämpi feltételes megállóhelyhez, ahol leszálltam és onnantól kezdve 24 órán át nem láttam élő embert. Még emlőst se. Pár madár volt távolból a legnagyobb élőlény, amit láttam, meg bogarak. Pedig a vegetáció olyan dús volt, hogy na. Konkrétan a tipikus lapp tájba csöppentem. Állítólag mindenhol ilyen, csak ebbe a lápba építettek turistautakat, hogy lehessen hol mutogatni. Bejártam majdnem az egész rendszert, nagy zsákkal a hátamon.

A bal oldali barna vonal és a piros turistaút kereszteződéséből indultam, előbb fel, aztán lefelé majdnem mindent bejárva, a jobb alsó kis kurfliban lévő házban aludtam.

Az aljnövényzet az erdőkben igen dús és áfonya névre hallgat. Alattomos, mert ott nő a lábamnál, lehajolni nem tudok érte a nagy zsák miatt, ellenben az eső levét felfogja, emiatt a másodperc tört része alatt ázott szét a hosszú nadrágom és be a bakancsom. Az első adandó alkalommal rövidgatyára vetkőztem a 12 fokban. Sokféle mocsarakban járkáltam, a vizenyősebb részeken fapallókon kell haladni, a kiemelkedőbb részeken jellemzően fenyves erdő van. Átkeltem egy zúgó felett is, jártam tanösvényeken, még kerekesszékeseknek való rámpák is voltak egy nem rövid szakaszon. Egy helyen ki volt írva, hogy nem kéne tovább haladni, mert le van romolva a pallók állapota és jövő nyáron lesznek felújítva. Mivel nem akartam visszafelé kerülni, csak továbbmentem. Szerencsére kiderült, hogy a felirat előző évből maradt. Nem lett volna viszont jó beleesni a kulimászba, ami néhol egészen fura színű volt, néhol nyílt víz, néhol füves zsombékos, néhol kimondott sár. Az egészben az állatok hiánya volt csak furcsa. Ráadásul egészen nyomasztó időjárás volt. Mintha esőre állt volna folyamatosan, felhős, szeles, borongós, misztikus idő volt. Legalábbis tök egyedül a vadonban ilyen érzésem volt. Nem egyszer inkább már elkezdtem dudorászni, énekelni, hogy ne érezzem magam annyira a világ végén egyedül.

Vaatunkiköngas zúgói

Aztán végül a megcélzott kunyhóról kiderült, hogy olyan király, amit el se tudtam volna képzelni. Tulajdonképpen egy rendes ház, két zárható ajtóval, még kályha is volt benne, de pont ennek a rossz szelelése miatt csak nappali tartózkodásra ajánlották, kivéve vészhelyzetet. Hát én ezt annak minősítettem, végre meg tudtam szárítani a vizes sátramat, meg mindenemet és még naplemente előtt elaludtam és nem evett meg semmi sem.

Ez csak a lekaszált fű tárolására való, de igen fotogén