Egy hobbit kalandjai Közép-Európában: 4. Hämeenlinna + Tempera

Ideje volt elhagyni Helsinkit, bár nem sokat láttam belőle. Direkt úgy mentem, hogy meg tudjak állni még Hämeenlinnában megnézni a híres erődöt mielőtt Tamperébe értem volna. Ezen a napon legalább ki tudtam aludni magam, csak 11 körüli vonattal mentem vala.

Tipikus táj a vonatról

Meglepően nem volt turistás Hämeenlinna, én azt hittem volna, h az erőd miatt sokan jönnek ide. Legalábbis számomra ismerős volt már a neve. A túrinformban kedvesen útbaigazítottak, megnéztem a belvárost, aztán az erőd felé vettem az utam. A belvárosban itt is van pár régi faház, de különben újabb építésű itt is a minden. Próbáltam könyvesboltot találni, hátha van valami vállalható térkép a lappföldi területekről, ahol túrázni akartam. Ekkor még nem tudtam, hogy alapvetően mindenhol ugyanaz a táj van, úgyhogy elég random módon valamit kijelölni turistaösvénynek, de akkor azt rendesen kitáblázzák úgyis, nem kell a térképpel veszkődni. Ami meg van, az kis méretarányú autós vagy motorosszános térkép, amin egy kis köpés csak az én területem, nem is érné meg megvenni. Viszont vettem szuvenírrénszarvast a piaci ár alatt és láttam Sibelius szülőházát. A múzeumosnénik bent tökre megértették, hogy nem akarom megnézni, ha fizetős.

Sibelius szülőháza

Egy parkon át vezetett az út az erődhöz, ami szép. Be nem mentem, mert nem volt rá idő. Már régebben rájöttem, hogy a külső építészet sokkal jobban leköt, mint valami csicsa egy kastélyban belül. Nem hatnak meg a különböző stílusok se, a grandiózus festmények se. Ha valami különleges, az jöhet. Meg a jól megkomponált templombelsők is, a terek. Amúgy Bergamoban zene szólt a templomban, ajánlom az egyház figyelmébe, hogy ez jó fogás lehetne.

Az erőd mellett haditechnikai múzeum is állott, szintén vörös téglából, sok harci járgánnyal az udvarán, amit csak a várfalakról lehet megnézni. Úgy döntöttem, hogy a tó (valójában kiszélesedik csak a folyó) másik oldalán megyek majd vissza a vasúthoz. Ugyebár rajtam van a ~20 kg-s hátizsák, úgy kell elképzelni. Sajna azonban a parkon átérve pont akkor kezdett el esni rám az eső, amikor már nem tudtam a fák közé visszamenni. Jól megáztam újfent. És még szaladnom is kellett a vonathoz, alaptalanul. A vonaton meg mindent ki kellett teregetnem, hogy száradjon Tamperéig.

Itt először be kellett mennem a központi térre, hogy a buszomat el tudjam kapni, ami kivitt a kempinghez, mert nem volt kedvem megint megázni az egy órásnak kinéző gyalogúton. Eleve esőben vertem fel a sátrat, de szerencsére mikor már indultam volna vissza várost nézni, elállt. A kertek alatti parti úton mentem végig a város belefele. Útba esett az arborétum, ami elég szép az északi fekvés ellenére, láttam elmocsarasodó tóöblöt, házakat, amikben akváriumszerűen élnek az emberek és hidat, amilyen Rovaniemiben és Rigában is előfordult utána. A Pyynikki hegyére felmentem, ahol a belépődíjat megúszva (senki se kérte, és nem tudtam, hova tegyem a lóvét) felmentem a kilátóba. Innen még elég sivárnak tűnt maga a város, ami az ipari múltjáról (és jelenéről) híres. Amúgy ennyi furcsa rockerembert sehol se láttam még, mint itt.

Műemlék sincs sok, pár templom, színház (Csaba szerint, akinek itt lakik a barátnője, pezsgő kulturális élet van itt), de az ipari műemlékek, azok igen. Legalábbis nekem itt az a negyed jött be legjobban. A Finlayson gyárak által fémjelzett, téglás, 19. sz.-beli gyárépületek fel vannak újítva, sok helyen kocsma, kultúrterek, ilyesmik vannak kialakítva, a folyót pedig felduzzasztották, és érdekes folyásook vannak a város közepén. A képek beszéljenek inkább. A katedrális fotógén. Az út hosszú a kempingig gyalog vissza is, de ki vannak állítva mellette ipari emlékek.