6. Sarkkör és mocsár

Reggel korán indultam, mivel hamar kireggeledett és sokat akartam menni aznap a természetben, bár annyira még nem tudtam, hogy merre is, de a tourinformban később segítettek, meg térképvázlatot is kaptam (mint kiderült, jobbat direkt turistatérképként se kaptam volna), de elég volt, mert a turistautak mindenhol kimerítően ki vannak táblázva, csak az téved el, aki el akar.

Alvóhelyemről először felmásztam az Ounusvaara-domb tetejére, ahonnan nem látni be egész Rovaniemit, de kiltátásba helyeztem, hogy az odalátszó síugrósáncra mindenképpen felmászok, és onnan tuti jó lesz majd a kilátás. Így is lett, útközben még láttam az egyetlen lapp nyelvű feliratot is az utam során. Kényszeresen felmásztam a síugrósáncra – ilyenkor még senki se felügyelte a komplexumot és körbefotóztam a folyóval átszabott lapp tájat.

Finn, a kötelező svéd, az angol, és az eltévelyedett rénszarvaspásztoroknak szóló lapp nyelvű felirat.

Ounusvaara, síugrósánc

Aztán elindultam a városközpont felé át a nagy hídon, meg is találtam a buszmegállót, ahol a „Sarkkörre” menő busz is megállt. Csomót késett, kiderült, hogy ez egyben az iskolabusz is, ellenben egy útra elég drága, ám alternatívát csak másnap találtam, amikor már késő volt. Nem értékelték túlzottan, hogy ékes finnséggel adtam elő, hova is akarok menni, de elvittek. Reggel 8-kor még semmi élet nincs a Mikulás falujában, csak az eső szemerkélt és a hangosbemondó negédes, gyerekkori emlékek előcsalogatására alkalmas zenéje hallatszott és az erdőszélen ácsorgó hatalmas műanyagnövényekről csöpögött a víz. Viszont hamarosan kinyitott a legnagyobb szuveníráruház, amit valaha láttam, úgyhogy a Mikulás nyitásáig hátralevő órát ott töltöttem. Ráadásul a cuccok olcsóbbak is voltak, mint máshol, itt vásároltam be szuvenyírből tulajdonképp. Aztán a Mikulás postája is kinyitott, ahol feladtam a manólányok segítségével a képeslapjaimat haza és a koliba. Ez utóbbit sikerült nem aláírnom, és mivel Tallinnos képeslap volt, a többiek „itthon” nem tudták mire vélni, hiszen nekik Észtországot nem említettem.

Ott lakik az Öreg

A sarkkörről pár éve derült ki, hogy pár km-el északabbra van, nem tudom végül átléptem-e.

Több helyen ilyenek nőnek, elvarázsolt táj ez, mondom néktek.

Mikulás saját postája

Ekkorr már nyitva volt az öreg háza javában, bevallom egy kicsit megilletődve léptem be. De ez csak egy előszoba volt, elmondták, hogy mi a helyzet, meg végig kell menni az Elvarázsolt Folyosón és élőben látszok majd a neten és megvehetem a fotókat majd (18 €-ért, remélem ebből jut ajándékra az éhező gyerekeknek, na nem az én pénzemből mert én smucig voltam). A végső ajtó előtt várakozva az ajtónálló manó türelemre kért, ám hallottam, ahogy öreges léptek közelednek valami lépcsőn. No aztán csak bejutottam, jófej az öreg, sok nyelven tud, mondjuk spanyolul nem, szóval szerintem tartanak egy spanyolajkú Mikut is az ilyen esetekre is. Jól elbeszélgettem vele, mivel nem volt aznap forgalom. Azért megemlítettem a magyarországi barátaimat és az itteni kolisokat is, hogy mindenki jó gyerek volt, úgyhogy tessék majd a csizmákat kisuvickolni, most szólok. Elmeséltem neki, hogy mit csinálok én arra, meg különben úgy általában is. Mondtam, hogy Magyarországról jövök. Elismerően hümmögött, még egy-két magyar szót is mondott, erre megkérdeztem, járt-e már Magyarországon. Hát persze, minden évben! – jött a válasz. Szóval akaratlanul se hoztam ki a szerepéből :) Még eldumáltunk a mindenféle kultúrákbeli kuzinjairól, aztán búcsúzóul kaptam egy tekercset az alant látható matricákból.

Aztán visszabuszoztam a városba, elmentem bevásárolni a kirándulásra, persze térkép nem volt sehol se. Ellenben a busz már indulásra készen várt. Ám lőn mizéria, a sofőr nem tudott angolul (első ilyen eset). 3 ember segítségével végül sikerült megértenie, hogy én olyan helyen akarok leszállni, ahol amúgy nincs megálló, mert onnan akarok túrázni, de nagyon készséges volt. A busz ablaküvegébe viszont be volt szorulva a víz, úgy lötyögött benne, mintha szörfösök hullámait modelleznénk. A repülőtérre is betért a busz, ahol a város neve agancsokból van kirakva és bevetésre vár a Mikulás magángépe. Aztán megérkeztünk Makialämpi feltételes megállóhelyhez, ahol leszálltam és onnantól kezdve 24 órán át nem láttam élő embert. Még emlőst se. Pár madár volt távolból a legnagyobb élőlény, amit láttam, meg bogarak. Pedig a vegetáció olyan dús volt, hogy na. Konkrétan a tipikus lapp tájba csöppentem. Állítólag mindenhol ilyen, csak ebbe a lápba építettek turistautakat, hogy lehessen hol mutogatni. Bejártam majdnem az egész rendszert, nagy zsákkal a hátamon.

A bal oldali barna vonal és a piros turistaút kereszteződéséből indultam, előbb fel, aztán lefelé majdnem mindent bejárva, a jobb alsó kis kurfliban lévő házban aludtam.

Az aljnövényzet az erdőkben igen dús és áfonya névre hallgat. Alattomos, mert ott nő a lábamnál, lehajolni nem tudok érte a nagy zsák miatt, ellenben az eső levét felfogja, emiatt a másodperc tört része alatt ázott szét a hosszú nadrágom és be a bakancsom. Az első adandó alkalommal rövidgatyára vetkőztem a 12 fokban. Sokféle mocsarakban járkáltam, a vizenyősebb részeken fapallókon kell haladni, a kiemelkedőbb részeken jellemzően fenyves erdő van. Átkeltem egy zúgó felett is, jártam tanösvényeken, még kerekesszékeseknek való rámpák is voltak egy nem rövid szakaszon. Egy helyen ki volt írva, hogy nem kéne tovább haladni, mert le van romolva a pallók állapota és jövő nyáron lesznek felújítva. Mivel nem akartam visszafelé kerülni, csak továbbmentem. Szerencsére kiderült, hogy a felirat előző évből maradt. Nem lett volna viszont jó beleesni a kulimászba, ami néhol egészen fura színű volt, néhol nyílt víz, néhol füves zsombékos, néhol kimondott sár. Az egészben az állatok hiánya volt csak furcsa. Ráadásul egészen nyomasztó időjárás volt. Mintha esőre állt volna folyamatosan, felhős, szeles, borongós, misztikus idő volt. Legalábbis tök egyedül a vadonban ilyen érzésem volt. Nem egyszer inkább már elkezdtem dudorászni, énekelni, hogy ne érezzem magam annyira a világ végén egyedül.

Vaatunkiköngas zúgói

Aztán végül a megcélzott kunyhóról kiderült, hogy olyan király, amit el se tudtam volna képzelni. Tulajdonképpen egy rendes ház, két zárható ajtóval, még kályha is volt benne, de pont ennek a rossz szelelése miatt csak nappali tartózkodásra ajánlották, kivéve vészhelyzetet. Hát én ezt annak minősítettem, végre meg tudtam szárítani a vizes sátramat, meg mindenemet és még naplemente előtt elaludtam és nem evett meg semmi sem.

Ez csak a lekaszált fű tárolására való, de igen fotogén

5. Turku + Rovaniemi

Persze az éjjel Tamperében is esett az eső. És reggel is. Nem hittem el, de végül úgy kellett szétszednem a sátrat, hogy a belsejét leakasztgattam a külső rétegről, és belülről raktam el a sátrat, miközben a cuccaimat a közeli WC-konyha komplexumban tároltam el, ahol előző este még melegszendvicset sütöttem magamnak a mikróban a szájtátó orosz gyerekek közepette. Tehát reggel indulás előtt gyakorlatilag a teljes felszerelésemet újracsomagoltam ennek a háznak a verandáján, szép szavakkal illetve magamban az időjárást. Előző nap a becsekkolásnál kicsit megijedtem, amikor nem akart működni a kártyaterminál a fizetésnél, és türelemre kértek, miközben a kártyám benne volt a leolvasóban és a recepciósok még matattak a számítógéppel. De gondoltam csak nem lehúzni akarnak. Mondjuk az is érdekes, hogy ha esik az eső, nem működik a kártyaolvasó :D

No, szóval visszabuszoztam Tampere belsejébe és onnan visszagyalogoltam a vasútállomásra a szakadó esőben. A korábbi napokban több tourinfós embert meginterjúvoltam, hogy melyiket tartják szebbnek a két régi főváros közül, hova érdemesebb mennem, Turkuba, vagy Vaasába. Érdekes módon ezek az emberek nem nagyon jártak még ott, de aki ismerte mindkettőt, annak a tanácsa alapján inkább Turku felé vettem az irányt. A terv az volt, hogy nappal megnézem a várost, az éjszakai vonattal meg továbbállok Lappföld felé, Rovaniemibe. A vonaton azonban eldöntöttem, hogyha Turkuban is így esik az eső, akkor inkább megyek egyenesen oda, nincs sok kedvem kettéázni megint. A kalauztól megtudtam, hogy az éjszakai vonat a hálóhely miatt feláras lenne, ez és a szűnni nem akaró eső arra ösztökéltek, hogy inkább egyből Rovaniemi felé vegyem az irányt a következő vonattal. No de addig még volt másfél órám, nem fogok a vasútállomáson rostokolni, addig megnézem, amit lehet és eszek valami meleg kaját.

Egy híresebb épület - a fedett piac

Turkui katedrális

Megkerestem a tourinformot és mint kiderült, már ezzel bejártam a város látnivalóinak felét, szóval igen, kiderült, hogy a maradék idő pont elég arra, hogy egy kört menve a fő nevezetességeket meglássam és vegyek két szendvicset a Hesburger nevű finn gyorsétteremláncban akciósan. A város a svéd kisebbség egyik fő központja, Åbo (ejtsd: óbu) néven fut és a lutheránus egyház anyatemploma a katedrális – tehát innen indult a protestantizmus a vidéken. Lehet olyan pólót kapni, hogy Åboriginal. Szóval a város annyira nem nagy szám, de legalább példás példája annak, hogyan lehet a kisebbséget tiszteletben tartani az országban, mert noha csak 5,2% svéd anyanyelvű lakik a városban, az utcanevek mind kétnyelvűek, van svéd színház, minden feliratozva van svédül is, még svéd beszédet is hallottam az utcán. Bár joensuui ismerősök mondták, hogy azért nem olyan népszerű svédnek lenni az országban, főleg, mert mindenkinek meg kell tanulnia a suliban svédül, akár ha 1000 km-re lakik is a svédlakta területektől. Szóval a lényeg, hogy a katedrális szép, az időjárásról meg nem beszélünk.

Könnyed 10 órás vonatozás következett Rovaniemibe. Izgatottan vártam, hogy lesz-e más a táj útközben illetve, hogy látni fogom-e a tengert, merthogy térkép alapján elég közel ment sok helyen a vasút a Botteni-öbölhöz. Nem és nem. Az észak felé drasztikusan eső népsűrűségből gondoltam, hogy Oulu lesz majd az utolsó bástya, ahol még ember lakik, onnantól pedig turistákat látok majd csak. Ehhez képest még a Lappföld határát a tengernél jelentő Kemiben is víg néger bevándorlókat láttam a vonatról. A tájban is csak annyi változás történt, hogy a megszokott Tó-erdő-erdő-erdő-tó-liget-erdő-ház-tó-erdő-erdő-erdő-szántó-erdő-legelő-erdő-erdő-erdő sorozatban a tó, a szántó és a legelő is mind erdővé változott. Általában azért nem szeretek közlekedési eszközökön aludni, hogy ne maradjak le a táj szépségeiről, azonban itt ez nem fenyegetett, kicsit aludtam is a száradó cuccaim közepette.

esik

Sok helyen van hasonló méretű fahalom elszállításra várva

Már Oulunál közeledett a Nap az ég aljához

Azt hittem, ez a világ vége

Végül 11 óra után megérkeztünk. Azt gondoltam volna, hogy Rovaniemi a világ vége, egy faházas üdülőváros, egy lappföldi Tátrafüred. I’ve never been so wrong. Kiderült, hogy Veszprém méretű és a vonzáskörzete egész Lappföldre kiterjed, pezsgő kulturális élet és korántsem annyi turista jellemzi (mondjuk itt ilyenkor már véget ér a szezon, aug. 15.-én még a szállástarifák is fordulnak, ez már akkor ősz volt).  A térképeket nézve már előre elterveztem, hogy vadkempingezni fogok  a „belváros”-hoz képesti másik oldalán a folyónak, az Ounusvaara dombján, zöldben, a civilizációtól mégse távol, hogy ne vigyen el a rozsomák. Útközben azért kicsit meglestem a várost, összegyűjtöttem a menetrendi infokat a másnapi Mikulás-látogatáshoz, természetbe kimenéshez (Murmanszkba és a Nordkappra is van innen menetrendszerinti busz…). Éjjel nagyon hangulatosak a sétálóutcák, a bárokból rockzene szűrődik ki, emberek még isznak az utcai kiülőkben és korántsincs olyan hideg, mint amire számítottam volna, azt hittem Lappföld = cidri. Mondjuk az is kiderült, hogy ez nem a klasszikus Lappföld és hogy a lappok (kb. 9000 él egész Finnországban) nagyon nem itt laknak. Mentségemre szóljon, hogy 5 nap alatt szerveztem meg az egész utat, ilyen részleteket nem tanulmányoztam:)

Sétálóutca Rovaniemiben

Lapp jelképek a Lordi térre vetítve

A Favágók Lámpásának hídja (Jätkänkynttilä) a Kemijoki felett

A főteret elnevezték Lordi térnek, az innen származó 2006-os eurovíziós dalfesztivált megnyerő szörnyjelmezes heavy metál bandáról. Próbáltam a másnapi túrára való térkép feltételezhető lelőhelyeinek nyitvatartását feltérképezni, aztán a Favágó Lámpásának hídján átmentem a Duna szélességű Kemijokin a fenyegetően sötét Ounusvaara dombja felé. Ekkor még derengett az ég alja – hiába, nagyon északra voltam, rövidebbek az éjszakák nyáron. Szerencsére hamar kiderült, hogy éjjel is meg fogom találni az ösvényt a fényvisszaverős jelzőcölöpök miatt – mennyire jó már :), így nem tévedtem el csak a fejlámpámmal. Viszont az is kiderült, hogy sátrazni aligha fogok a mindent beterítő aljnövényzet ágas-bogassága miatt. Ugyanis mindenhol áfonya nőtt kíméletlenül :D Noha csak silány térképvázlat volt a dombról megtaláltam a kilátót és a hozzá kapcsolódó pihenőhelyet, ahol sátrohely nem lévén hálózsákban bivakoltam át az éjszakát a fedett pihenőben. Hozzá kell tenni, hogy ekkor már kb. 2 óra volt, és 5 órakor felkeltett a hajnalhasadás, úgyhogy sokat nem aludtam, főleg, hogy így egyedül ismeretlen erdőben, sátor nélkül még sose éjszakáztam, nem mondom, hogy egyszerű volt magamat rávenni az alvásra. De semmilyen állat, semmi mozgás nem ébresztett fel, nem találkoztam semmi veszéllyel :P

Kilátó az Ounusvaarán

éjszakai szállásom (a háttérben fáskamra, hogy mindig legyen száraz fád, ha itt akarsz tábortüzezni)

Fényvisszaverő útjelző, áfonyatenger

4. Hämeenlinna + Tempera

Ideje volt elhagyni Helsinkit, bár nem sokat láttam belőle. Direkt úgy mentem, hogy meg tudjak állni még Hämeenlinnában megnézni a híres erődöt mielőtt Tamperébe értem volna. Ezen a napon legalább ki tudtam aludni magam, csak 11 körüli vonattal mentem vala.

Tipikus táj a vonatról

Meglepően nem volt turistás Hämeenlinna, én azt hittem volna, h az erőd miatt sokan jönnek ide. Legalábbis számomra ismerős volt már a neve. A túrinformban kedvesen útbaigazítottak, megnéztem a belvárost, aztán az erőd felé vettem az utam. A belvárosban itt is van pár régi faház, de különben újabb építésű itt is a minden. Próbáltam könyvesboltot találni, hátha van valami vállalható térkép a lappföldi területekről, ahol túrázni akartam. Ekkor még nem tudtam, hogy alapvetően mindenhol ugyanaz a táj van, úgyhogy elég random módon valamit kijelölni turistaösvénynek, de akkor azt rendesen kitáblázzák úgyis, nem kell a térképpel veszkődni. Ami meg van, az kis méretarányú autós vagy motorosszános térkép, amin egy kis köpés csak az én területem, nem is érné meg megvenni. Viszont vettem szuvenírrénszarvast a piaci ár alatt és láttam Sibelius szülőházát. A múzeumosnénik bent tökre megértették, hogy nem akarom megnézni, ha fizetős.

Sibelius szülőháza

Egy parkon át vezetett az út az erődhöz, ami szép. Be nem mentem, mert nem volt rá idő. Már régebben rájöttem, hogy a külső építészet sokkal jobban leköt, mint valami csicsa egy kastélyban belül. Nem hatnak meg a különböző stílusok se, a grandiózus festmények se. Ha valami különleges, az jöhet. Meg a jól megkomponált templombelsők is, a terek. Amúgy Bergamoban zene szólt a templomban, ajánlom az egyház figyelmébe, hogy ez jó fogás lehetne.

Az erőd mellett haditechnikai múzeum is állott, szintén vörös téglából,  sok harci járgánnyal az udvarán, amit csak a várfalakról lehet megnézni. Úgy döntöttem, hogy a tó (valójában kiszélesedik csak a folyó) másik oldalán megyek majd  vissza a vasúthoz. Ugyebár rajtam van a ~20 kg-s hátizsák, úgy kell elképzelni. Sajna azonban a parkon átérve pont akkor kezdett el esni rám az eső, amikor már nem tudtam a fák közé visszamenni. Jól megáztam újfent. És még szaladnom is kellett a vonathoz, alaptalanul. A vonaton meg mindent ki kellett teregetnem, hogy száradjon Tamperéig.

Itt először be kellett mennem a központi térre, hogy a buszomat el tudjam kapni, ami kivitt a kempinghez, mert nem volt kedvem megint megázni az egy órásnak kinéző gyalogúton. Eleve esőben vertem fel a sátrat, de szerencsére mikor már indultam volna vissza várost nézni, elállt. A kertek alatti parti úton mentem végig a város belefele. Útba esett az arborétum, ami elég szép az északi fekvés ellenére, láttam elmocsarasodó tóöblöt, házakat, amikben akváriumszerűen élnek az emberek és hidat, amilyen Rovaniemiben és Rigában is előfordult utána. A Pyynikki hegyére felmentem, ahol a belépődíjat megúszva (senki se kérte, és nem tudtam, hova tegyem a lóvét) felmentem a kilátóba. Innen még elég sivárnak tűnt maga a város, ami az ipari múltjáról (és jelenéről) híres. Amúgy ennyi furcsa rockerembert sehol se láttam még, mint itt. 

Műemlék sincs sok, pár templom, színház (Csaba szerint, akinek itt lakik a barátnője, pezsgő kulturális élet van itt), de az ipari műemlékek, azok igen. Legalábbis nekem itt az a negyed jött be legjobban. A Finlayson gyárak által fémjelzett, téglás, 19. sz.-beli gyárépületek fel vannak újítva, sok helyen kocsma, kultúrterek, ilyesmik vannak kialakítva, a folyót pedig felduzzasztották, és érdekes folyásook vannak a város közepén. A képek beszéljenek inkább. A katedrális fotógén. Az út hosszú a kempingig gyalog vissza is, de ki vannak állítva mellette ipari emlékek.

Főtér

Arborétum

Gyárból lakóházat. A kémény sok helyen meg van hagyva (más országokban is)

A jobb oldali ágban folyik most a víz

Kiállított kisebb csavar